Ti-Mi

Mindenkinek jár egy .újabb esély!

2011-10-02T10:54:00.000-07:00

Nem második, mert sokadjára tűntem el hónapokra, de szerencsére van kire fognom. Kedves olvasóim, köszönöm, hogy hűségesen látogatjátok az oldalamat, én pedig vagyok olyan link alak, hogy július eleje óta nem jelentkeztem. Írtam már, hogy ilyen többet nem fordul elő, de már nem merek ígérgetni. Helyette egy egész nyarat feldolgozó bejegyzéssel készülök, ami már valóban készülőben van és hamarosan be is fejezem, ezért mertem most előrukkolni vele.
Köszönöm, hogy itt vagytok és hűtlenségem ellenére látogatjátok a blogomat! Itt vagyunk és maradunk! Bubu&Timi :-)

Ilyen a formám

2011-07-07T11:21:00.000-07:00

Hétfőn úgy tűnt, hogy sokkal jobban vagyok, kedden már nyakamba vettem Kecskemétet anyuval, meg a Vandával, hogy a legszupibb dekorációt sikerüljön beszerezni Márkocskám szülinapi bulijára, valamint kiválasztani a megfelelő tortát. Egy egész délutánt igénybe vevő küldetés volt, ráadásul csak félig jött össze, mert nem lett meg minden,amit akartam. Ezek mások szerint tök feleslegesek, szerintem meg nincs nélkülük babaszülinap! Gondolok itt Micimacis happy birthday asztalterítőre, hozzá illő tányérokkal, poharakkal, lufikkal. Nekem ez fontos és kész. Mivel kedden nem lett meg minden, elkeseredtem, hogy mi lesz így az elképzelt dekorációmmal, ezért felhívtam Vandát, hogy másnap reggel fussunk neki még egyszer. Nem volt kifejezetten feldobva, de muszáj volt jönnie, mert Buckóval kettesben nem lehet nagy bevásárlást tartani. Erről jut eszembe, még nem is dicsekedtem, hogy megtanult járni a kicsi szerelmem! Annyira ügyes! Ám ezzel együtt az is jár, hogy nem hajlandó megmaradni a bevásárlókocsi babaülőkéjében, hanem ő akarja tolni, illetve, ha meglát valamit, ami felkelti az érdeklődését, akkor nagy sikongatások közepette elrohan és "bevásárol". Szóval ezért kellett Vandának bébicsőszködnie, amíg én jól megfontoltam kitaláltam, hogy mit akarok. Beszereztünk tehát mindent, ezért tulajdonképpen a dicsőség mámorában kellett volna evickélnem, de nem ment a dolog. Húzott a fejem jobbra-balra. Mire hazaértünk, már alig volt erőm, később pedig jött a hasmenés, fejfájás, rosszullét, megspékelve egy klassz kis megfázással. Na ezt képzeljétek el... durva hasmenés és aktív köhögés... Nem volt vicces a helyzet. Reggelre annyira rosszul voltam, hogy az Imre kihívta a dokit, aki felírt egy lórúgásnyi antibiotikumot, meg sok mást, de nem is kérdeztem, hogy mi az, beveszem én, csak hasson. Kiütött, az tuti, mert az egész délelőttöt átaludtam. Most egy kicsit jobb, de ez nem vigasztal, tekintve, hogy 1,5 nap választ el attól a naptól, amit egy éve várok, tervezek. Én meg itt vagyok antibiotikumtól bekábulva és gyengeségtől dülöngélve. Ha pedig ez nem lenne elég, tényleg baromira kiakaszt, hogy a barátaim tudják jól, hogy mennyire fontos nekem ez a nap, tényleg lassan egy éve csak erről beszélek és legalább havonta elmondtam mindenkinek, hogy július 9-re ne csináljanak programot, mert az a MI napunk! Ehhez képest csak szinte a hozzám legközelebb állók mondták le. Van akinek elfogadható indoka van, például egy esküvő, van, aki meg nem tudom mikor méltóztatott volna szólni, hogy ne várjam, még jó, hogy a fészbukról teljesen véletlen értesültem, hogy akadt jobb program. ÁÁÁÁÁ, többszörösen haragszom mindenre és mindenkire. Összeesküdött ellenem valahol valaki, mert egyelőre semmi nem alakul úgy, ahogy én azt megálmodtam. Marha csalódott vagyok, meg biztos a betegség miatti hiszti is bejátszik. Már csak abban az egyben bízom, hogy a sok szarság után végül egy tök jó kis buli jön össze. Addig is néhány kép, amit az előző bejegyzésemhez nem sikerült valamiért beilleszteni.
Ide se sikerül. Akkor majd külön próbálom. Most pedig visszavonszolom magam az ágyba, most ott nekem a legjobb.

Buci megkeresztelkedett

2011-07-03T02:07:00.000-07:00

Újabb bejegyzés és nem telt el 3 hónap. Fejlődőképes vagyok. Na jó, csak beteg, így jobb dolgom nem igen akad, mint feküdni, filmet nézni és írni a blogomat. Megjegyzem, tegnap még ez sem ment volna, annyira rosszul voltam. Azzal kezdődött minden, hogy Buckó elkapta ezt a hányós hasmenős vírust, viszont szerencsére egy 2 napig tartó hasmenéssel és étvágytalansággal megúszta. Egyetlen reggel volt, mikor nagyon bágyadt volt, akkor szegény elaludt a padlón, miközben nézte a teletábit. Ilyet még soha nem csinált. Kialudta magát, aztán látványosan jobban lett. Én meg 4. napja szívok ezzel a rohadt vírussal, nem elég a hasmenés, de ráadásul hánytam is. Ez az ami igazán megviselt. Ennél jobban nem nagyon tud más taccsra vágni. Ma már azzal a halvány reménysugárral ébredtem, hogy talán megmaradok. Viszont nem fogok gusztustalan vírusokról írogatni, mikor nagy nehezen belekezdtem egy új bejegyzésbe. Vannak ennél vidámabb témáim is, például az, hogy kicsi Márkom megkeresztelkedett. Június 5-én, reggeli misével egybekötött keresztelő volt. Örültem, mert szinte mindenki el tudott jönni, akit mindenképpen szerettem volna ott látni. A család 100%-ban felvonult, a barátok közül viszont sajnos volt, aki külföldi tartózkodás, elcserélhetetlen műszak miatt a munkahelyen nem tudott eljönni. Buckó a végére elég nyűgös volt, de így is nagyon klassz volt az egész, és ő is megvígasztalódott valamelyest, mikor leöntötte a pap a szentelt vízzel (teljesen vízfüggő a gyerek, minőség, mennyiség és származás sem számít, csak pancsolni lehessen). Miután megvolt a templom, átvonult a család hozzánk, volt örülünkebéd, meg gratulálunkajándékok, én meg közben egymás után kaptam az agyvérzéseket, mert ide kaptam, oda kaptam és mégsem éreztem semmit jónak, így elkezdtem martinivel tompítani a őrület kezdeti tüneteit. Persze csak sutyiban, a konyhában. Bevált a dolog. Lecsengettük a családot, jöhettek a barátok. Szintén volt egy kis eszem-iszom, inkább iszom. Részemről annyira fáradt voltam, hogy rajtam már az aljas kis alkoholok sem tudtak kifogni, nem úgy mint 1-2 baráton. :-) Összességében remek volt, jobban nem is sikerülhetett volna, gyönyörű képek készültek a templomban, hála Elemérnek, aki szerzett egy szupi fotóst és igazán klasszul mutatják be a hangulatot a már itthon készült képek, itt is Elemér nevét kell említenem, aki már saját gépével csinált képeket, valamint Viktor megjelenése, fényképezőgép bitorlása és nem akármilyen pózolása szintén emelte a maradandó emlékek mennyiségét. :-) A következő nagy parti, jövő hét szombaton lesz, Bucikám egy éves szülinapján. Olyan fura ezt leírni, visszaolvasa a blogomat, még most írtam a szülésről, az első hetekről, most pedig már kevesebb mint egy hét választ el minket az én Életem első szülinapjától. Na meg persze az enyémtől, mert együtt tartjuk a kettőt. Buckó 9-én ünnepli az elsőt, én meg 12-én a 25-et. Igen, tavaly a kórházban "ünnepeltem" fájdalomcsillapítókkal. Akkor megfogadtam, hogy idén megadom a módját. Viszont bármennyire is szenvedtem, a tavalyinál szebb és emlékezetesebb szülinapom soha nem lesz. Hacsak később nem úgy sikerül összehozni a dolgokat, hogy a tesó is ezekben a napokban születik majd. :-)

Változnak az idők (folytatás)

2011-05-28T01:23:00.000-07:00

Látjátok? Na látjátok! Ígéretemhez híven, ma folytatom a tegnapi bejegyzést. Annyi minden eszembe jutott még este, amit feltétlen meg akarok veletek osztani, de mára persze felét elfelejtettem. El kell kezdenem jegyzetelni.
Ahogy írtam tegnap, közeleg Márk keresztelője. Pontos dátumot nem írok, majd érkezik a beszámoló képekkel. :-) Megvettük tegnap a ruháját HugiBugi Vandával, aki a keresztanya lesz. Ma fel is próbáltam rá, egyszerűen gyönyörű benne! Ja, meg persze vagány is. :-) Remélem jó időnk lesz, mert utána itt lesz nálunk összejövetel, hogy kedvezzünk a gyerkőcöknek. Csak jobb nekik az udvaron, játékok közt, medencével, csúszdával, mint valami étterem játszóházában. Ha már itt tartunk, el kell mondjam, hogy rettentően élvezem, hogy újra elő lehetett szedni a kerti grillt, izzítani, pácolni, sört bontani, tüzet oltani, szenes husit enni és a tavalyi állapotokkal ellentétben már a gyerekek is aktív résztvevői ezeknek az eseményeknek. Kis csapatunk fogyatkozott és bővült is, de ezt inkább nem részletezem. Márk babának lett két játszópajtása, Jácint és Boti személyében. Bár mindketten idősebbek nála, azért remekül elvannak így hárman, főleg ha van kaja, medence és csúszda. Olyan tündérek, ahogy a maguk kis babanyelvén kommunikálnak egymással, Jácintka megölelgeti Márkot, aki erre neki adja az összenyammogott babapiskótáját. :-) Tavaly még minden annyira más volt. Buckó még meg sem volt, később pedig általában átaludta ezeket az összeröffenéseket. Most pedig 1,5 hónap és betölti az első életévét. Nagyon jó gyerek, bár kicsit (nagyon) eleven és nem hagyja magát lebeszélni semmiről. Győzködöm, hogy ne csináld ezért, meg azért, aztán már hagyom, csinálja, majd rájön, hogy miről beszéltem. Nála ez a módszer válik be. Pl. Ne csapkodd a szekrényajtót, mert odacsukod az ujjadat és fájni fog. Elviszem onnan, talál másikat. Elmondom 20x, nem érdekli. Akkor csináljad! Természetesen be is következik, amit megjósoltam, aztán meg néz rám görbülő szájjal, én meg mondom neki, hogy látod, én szóltam. Ugyan úgy csapkod azóta is, de már elkapja a kezét, ha csukódik az ajtó. :-) Volt egy nagyon rossz szokása. Verekedett. Felvettem és azzal a lendülettel ütött, méghozzá ne kicsiket és nem csak nekem, mindenkinek. A papájának olyat benyomott egyszer, hogy nekem fájt. Mindig megfogtam ilyenkor a kezét, hogy nem szabad, mert fáj amit csinálsz, nem szabad ütni, csak simizni, közeben mutattam neki a kezével, hogy hogyan simizzen. Ment is a dolog, amíg el nem engedtem a kezét. A következő pillanatban ment a pofon. Tűrtem, magyaráztam, megmutattam, hogy hogy kell, szépen, de miután leütötte a papát és gyakorlatilag az egész családot verte, betelt a pohár. Az első ütés után még magyaráztam. A második után már én is ütöttem, nem nagyot, de ez nyilván hiba volt, mert annyit értem el vele, hogy kiröhögött. A következő után erősebben vágtam rá a kezére, azon már meglepődött, még bepróbálkozott párszor, aztán rájött, hogy ez így már nem pálya. Azóta nem verekszik. Ellenben bújik, simogatja a hajam és magyaráz. :-)Kedves és imádni való baba, de azt hiszem az akarattal még lesznek gondok.
Jövök még, írok még, most viszont mennem kell, de mielőtt búcsúzom, itt is szeretnék boldogságos szülinaposságot kívánni imádott hugikámnak, aki immár Amerikában is nagykorúnak számít! Este fellőjük a partiszerkót és indulhat a banzáj!!!

Változnak az idők

2011-05-27T12:24:00.000-07:00

Ez az igazi hűha! Rendesen elhanyagoltam a blogom és ezért néhány rendszeres olvasótól kaptam is. Na de a lényeg, hogy újra itt vagyok. Hogy miért tűntem el ennyire, az egyszerű. A napirendünk úgy néz ki, hogy Márk 7-8 között ébred, az éjszakákat mindig átalussza. Reggelizik, játszunk, pakolunk (én össze, Ő szét) majd ébredés után 2 órával újra elalszik. Ekkor én zuhanyozok, felöltözök, főzök, rendet rakok, majd 1,5 óra múlva ébred a kincsem és indul a délutánig tartó Bucitájm. Most, hogy itt a jó idő, medencézünk, fagyizunk, fűben mászkálunk mezítláb, majd ebéd és egy újabb 1-1,5 órás alvás. Ilyenkor összetakarítom az addigi romokat. Szó szerint romokról beszélek, mert Márk tör-zúz. Az elmúlt 4 napban 3 üveg bébiételt vágott földhöz. Nagyítóval keresem a szilánkokat, hogy nehogy maradjon és a következő munkálkodás alkalmával belelépjen a drágám. Valamint ilyenkor van időm kicsit filmet nézni, olvasni, fészbukozni. Tudom, az ismerőseim azt látják, hogy állandóan fent vagyok, de ez csak a látszat. Időspórolás végett le sem lépek. Majd felébred, ismét babafárasztás kezdődik. Mikor az apja végez a munkával, kiviszi a kutyákhoz, ami állítom, számára a nap fénypontja. Sikongat nekik, simogatja, mászik a hátukra. A nagy hülyék meg még élvezik is. :-) Édesek. Ja, egyébként Buckó rákapott a teletábikra, aminek nagyon örülök, mert van 45 percem, amikor ő nyitott szájjal áll, ül a tv előtt és beszélget azokkal a jószágokkal. A számomra ijesztő nap fejű baba a kedvence, próbálja utánozni. Szóval már nem érdekel az enyhe agyvérzés, mikor kezdődik a tinkivinki,dipszi,lálá,pó, mert ő teli szájjal vigyorog és sikongat. Ez mindent megér. Egyébként mostanság felesel is. Ha rászólok, hogy nem szabad, ő kapásból rávágja, hogy de. Én újra: nem! Ő: de! Én: nemnem! Ő: dede! :-) Mókás, de később még meggyűlik vele a bajom, az tuti. Próbál beszélgetni, pár napja mondtam neki, hogy mondd szépen aaaapaaaa. Erre rám nézett és azt mondta: pa. :-) A mama és a baba nagyon megy és ugye újabb szokásként itt ez a de. Nem úgy van, hogy a gyerek előbb a nemet mondja? Na mindegy, ő csak magyaráz. Szerinte meg én vagyok az, aki csak magyarázok. Próbálkozik a járással, de ennek egyelőre csak baromi nagy esések az eredményei, amiket egészem jól megszokott. Már nem is sír, csak csinálja tovább.
Na, gyors váltás. Eljött a nyár, itt a kerti partik ideje. Már tartottunk kettőt, ebből az egyik tervezett volt, a második egészen spontán. Emellett voltak apró 5 személyesek, ezek szintén spontánok, de erről holnap bővebben. Mára ennyi, emésszétek, holnap folytatom, de közzé teszem, mert találtam itt most 3 bejegyzést, ami kiadásra vár, de már annyira aktualitását vesztette, hogy inkább újat írtam. A kerti partik részleteiről és Márk baba közelgő keresztelőjéről holnap bővebben!

húúúha!!!!

2011-02-08T01:18:00.000-08:00

Azért ezt a címet adtam a bejegyzésemnek, mert ez volt az első, ami gondolatként megjelent a fejemben, mikor beléptem a az oldalamra. Több mint 2 hónapja nem írtam! Akkor most jön a második gondolta: Jesszus! Mennyi minden történt azóta! Bár akik ismijeim a fészbukon, azok úgyis értesültek a fontosabb dolgokról, amik leginkább kicsi Bucimhoz köthetők, mert hát Ő az, akivel minden nap történik valami, én csak sodródom az eseményekkel. Mentségemre szolgáljon az elmaradás miatt, hogy Buckó mozgásfejlődésének köszönhetően folyamatos készen-és ugráslétben vagyok. Mikor legutóbb írtam, még letettem a játszószőnyegre, ő pedig ott maradt. Nos, ez már rég a múlté. Már nem csak helyzetváltoztatásra képes, hanem szobaváltoztatásra is, ami cseppnyi fejtörést okoz, mert a ház lenti szintjén nincs túl sok ajtó, amivel korlátot lehetne szabni a kis dömpernek. Lássuk csak gyorsan, hogyan is jutottunk el idáig. Kezdte azzal, hogy 4 hónaposan átpördült a hátáról a hasára. Nagyon büszke voltam rá, innentől azonban felgyorsultak az események. Meg Buckó is. 4,5 hónaposan nyújtott karral támaszkodott, a mászópozíciót már felvette, de még nem jött rá, hogy mire is jó ez a helyzet. Majd felhúzta a lábacskáit és hintáztatta magát. 5 hónaposan egyedül felült, majd 2 héttel később mászni kezdett. Kúszni soha nem kúszott, inkább békázott. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kis kezeit ügyesen pakolgatta, a lábacskáival pedig ugrált utánuk, mint egy kis béka. :-) Mára odáig fejlesztette a mászóképességét, hogy másodpercek alatt átsuhan egyik szobából a másikba és bemászik mindenhova. Most például az asztal alól szedtem ki, mert ugye a legjobb szórakozás, a laptop vezetékének a rágcsálása. Meg egyébként, minden féle vezetéké. Mondjuk lényegében csak azzal szeret játszani, amivel nem lenne szabad. A telefonomat rendszeresen megkaparintja és ha nem adom oda neki, akkor ordít. Rettentő akaratos, voltak is már ebből "vitáink" amiket egyelőre még én nyerek meg. Pár napja pedig 6,5 hónaposan kicsikém gondolt egyet, odamászott az apjához, belekapaszkodott és felállt... Rendesem meglepődtünk mindketten, ő pedig vigyorgott és sikított örömében, hogy ilyen ügyes volt. Mekkora sikerélmény lehet ez egy kis embernek, aki 2-3 hónapja még csak úgy tudott elmozdulni, ha segítettünk neki. Na, mára pedig megállíthatatlan lett. Mindenbe belekapaszkodik, ami egy kicsit is nagyobb, mint ő ülve és már áll is fel. Ezzel csak az a gond, hogy stabilitástól függetlenül válogat. Pár napja a hintaszékkel próbálkozott, ami nem volt a legjobb ötlet. Így nekem nincs más választásom, egész nap a nyomában vagyok és igyekszem időben ott lenni mindenhol és tompítani az esést. Néha persze nem sikerül. Ha például épp a babapiskóta maradványait takarítom a szőnyegből a szoba egyik felében, akkor sajnos vetődéssel sem érek át a másikba, hogy elkapjam mikor borul. Nem tudok egyszerre két helyen lenni, ő viszont igen... mondom is neki ilyenkor, hogy látod drágám, anya csak egy van. Pár perces ordítás, majd megy is tovább felfedezni a házat. Akaratlanul már értelmes szavakat is mond. 2 napja be nem áll a kis szája, felváltva mondogatja, hogy babababa-mamamama-nemnemnemnem. Ez utóbbit mondjuk elég gyakran hallja. Veszekedni is tud, ha valamit nem kap meg rögtön, vagy azt mondom neki, hogy várjon egy kicsit, mindjárt az övé vagyok, akkor ökölbe szorítja a kezeit, összehúzza a szemöldökét és rám ordít, hogy bááááááááááá. Én ilyenkor csak ugyan ezt csinálom neki. :-) Meglepődik és jót röhögcsél rajta.
Ennyi, de kis cserkész becsület szavamra, soha többet nem maradok el ennyire, még ma folytatom az elmaradást is. Az senkit ne zavarjon, soha nem voltam cserkész. ;-)

Buckó házi vidámparkja

2010-12-04T22:52:00.000-08:00

Eddig is rengeteg játéka volt Buckónak, soha nem törődtem vele, hogy legtöbbjét még nem igazán tudja értékelni, úgy voltam vele, hogy majd eljön az ideje, mikor leköti. Nem is tudnám azt mondani, hogy volt köztük olyan, amivel hosszabb ideig képes lett volna eljátszani. Pár nappal ezelőttig, amikor is sokáig tartó várakozást követően végre megérkezett a jumperooja. Tapsoltam örömömban, mikor készen állt arra, hogy fogadja az új kis tulajt. Joggal feltételezhette tehát az Imre, hogy ez megint egy olyan játék lesz, ami a gyereket marhára nem, engem viszont annál jobban fog érdekelni. Ez csak azért jelentett volna apró problémát, mert ez nem egy pár ezer forintos játék, szóval azt hiszem agyon lettem volna ütve, ha az én kicsi fiacskámat ez sem köti le. Ám nem ez történt. Amint először beletettük, rögtön tudta, hogy mit kell csinálni, pakolgatni kezdte a kis lábait, majd kis idő múlva már ugrált is benne. Hangos sikongatással adta a tudtunkra, hogy végre beletrafáltunk, megtaláltuk számára a tökéletes "játszóteret". Azért is sejtettem, hogy élvezni fogja, mert hetek óta az volt a kedvenc időtöltése, hogy ha a kezemben fogtam és leért a lába valami szilárd felületre, lépegetni és szaladni próbált. Nagyon klassz volt, csak kezdtem rosszul viselni a több mint 7 kg-os kis seggének az emelgetését. Lóg egy szines madárka is a jumperoon, ami a fischer-price játékok 90%-án megtalálható, így Buckó már tökéletesen ismeri. Boldog mosollyal üdvözölte a régi cimbit, azonban kicsit behergelte magát, mikor rájött, hogy nem éri el. Az én kicsi felfedezőm viszont megoldotta a helyzetet és ugrálni kezdett, az már tetszett neki, hogy meg tudja ugyan fogni, de rögtön ki is csúszik a kezéből. Végre talált valami kihívást, mert a játszószőnyeg ugyan ilyen madárkáját konkrétan leszaggatta a pálmafáról. Apropó, játszószőnyeg. Minden reggel, miután Bucc felkel, lehozom a játékszobába (a Tv szoba megnevezés már indokolatlan, mondjuk inkább azt, hogy a játékszoba, amiben még éppen elfér a tv) és leveszem a pelusát, hogy csupasz popsival játszhasson kicsit. Egyik ilyen reggel is ez történt, ő vidáman kezdte megenni a rágókáit, én meg kimentem a konyhába reggelit készíteni. Egyszer csak feltűnt, hogy nagyon nagy a csend és ez nekem felettébb gyanússá vált. Volt is okom azt feltételezni, hogy az én gyerkőcöm a számomra nem túl előnyös szórakozást talált magának. Leírhatatlan az a látvány, ami fogadott. Buckó beszart, de nem kis mennyiséget, átfordult a hasára, belehempergett, majd körbevonszolta magát a játszószőnyegen. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tetőtől talpig szaros volt ő is, meg a környezetében minden. Nevettem volna, ha nem tudatosul bennem, hogy ezt most nekem kell eltüntetnem. Semmi gond, anya mindent megold, gyerek megfog, ruhástól bele a fürdőkádba, zuhannyal lecsapat, megfürdet, szaros cuccok be mellé, ismét gyors zuhany, mosógépbe bepakol (gyereket nem) és imádkozik, hogy ne maradjon foltos. Mindeközben Buckó fülig érő szájjal vigyorog rám. Szuperhős vagyok. Erről ennyit.
Két napja Buckó képes annyira kifáradni az ugrálásban, hogy fogja magát és elalszik a jumperooban. Olyan édes. Pár percig nézem és megállás nélkül vigyorgok rajta, majd kiveszem és beviszem a nagy ágyra aludni. Erre sem kel fel, csak lóg a kezemben.
Egyszóval imádja az új játékát (teszem hozzá én még jobban) képes benne 1-1,5 órát megállás nélkül ugrálni. :-)
Ja, és beszereztem egy új babakocsit is Buccnak,mert bár imádom a mostanit, nagy hibája, hogy utazásnál rettentő nagy helyet foglal. Akartam én már régóta ilyen egy mozdulattal összecsukható babakocsit, de nekem mániám a nagy kerék és ugye ez nem annyira jellemző az esernyőkocsikra. Szerelem volt első látásra.

Viktornak:

2010-11-26T23:12:00.000-08:00

Kaptam Viktortól egy sms-t, hogy nehéz a régi betűtípussal olvasni a blogomat, így választottam másikat. Remélem Viktor, így már kényelmesebb! :-)

Megérkezett Lora baba!

2010-11-26T22:46:00.000-08:00

November 16-án megszületett Évi és Csabi kislánya, Lora Mia! Csütörtökön el is mentünk hozzájuk, hogy Márk meglátogathassa a kis barátnőjét. Tünemény ici-pici lány. Nagy barna, hullámos haja van és teljesen az apukájára hasonlít. Na és abban a rózsaszín rugiban, zabálni való volt. Olyan furcsa volt együtt látni Márkkal, mert bár még ő is kicsi, olyan nagynak tűnt Lora mellett. El sem hiszem, hogy ő is volt ekkora nem rég, pedig volt, mert mind a ketten 3600 grammal születtek, hosszra pedig csupán 1 cm volt az eltérés, Lora javára,aki 52 cm. Közös képet nem csináltam róluk, mert teljesen kiment a fejemből, úgy lekötött a látvány, viszont elcsentem néhány képet Évi testvérének a facebook-os adatlapjáról. ;-) Annyira elbűvölt a kis hölgy, hogy azóta is azon agyalok, hogy nekem azért csak kéne egy kislány is. Aggódni már nem kéne miatta, mert lenne egy bátyja, aki megvédi mindentől. :-) Viszont ott van a másik oldal, hogy nem akarok terhes lenni és az első 2 hónapot sem akarom, mert az bizony nem egyszerű. Valaki tud egy szép 3 hónapos eladó kislányt? :-) Ja és az sem mellékes, hogy az Imre már nevet is talált a lánykának, amitől nem hogy nem vagyok elragadtatva, de egyenesen viccesnek találom, mert így hívták az első, kissé elkényeztetett, magát sziáminak képzelő, kis csúf házi macskánkat. Lukrécia... na, hát ez hogy hangzik már??? Szóval, Lucikát nem akarok, pedig most az Imrénél a választás joga, mert a Márk név az én ötletem volt, miután nem tudott meggyőzni se a Botondról, se a Bencéről. Nem értettem, hogy miért kéne a Bogdán mellé még B betűs keresztnév is. A Dominik volt az első gondolatom, de azt meg ő szavazta le. Ráadásul van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha lenne még egy gyerekünk, szintén fiú lenne. Abból meg minek kettő, így is kisebbségben vagyok itthon. :-)
Kanyar vissza, ezúton is gratulálni szeretnék Évinek és Csabinak a kis angyalhoz! (A Suttogó mindent megold szerint is az, így van egy kis angyal Loránk és egy Minta baba Márkunk.) :-)

Fodrász lettem

2010-11-24T01:54:00.000-08:00

Szombaton, 20-án sikeres szakvizsgát tettem!:-) Nem volt egyszerű, reggel 8-tól délután 4-ig, egy percre nem álltunk le, körforgásban váltották egymást a modellek, így egész nap nem ettem egy falatot sem, inni is csak munka közben sikerült. Elvittük magunkkal Bucit is, de őt délben hazahozták a nagyszülei, miután velük végeztem. Mármint a hajukkal. Nem lett volna értelme orr maradnia, mivel úgysem volt időm kimenni hozzá. Addig viszont remekül elvolt az apjával, aki hősiesen megbirkózott a hét legkakisabb pelenkájával. Aludni viszont ott nem nagyon tudott, mert nagy volt a hangzavar, ráadásul ő volt a sztárbaba, mindenkinek volt hozzá egy kedves szava, a kis maki meg annyira élvezte az ügyeletes kis kedvenc szerepét, hogy azzal tisztelte meg rajongóit, hogy nem volt hajlandó elalduni, nehogy lemaradjon valami fontosról. Igen, egy 4 hónapos baba már csak ilyen elfoglalt, fontos személyiség. Egyébként vasárnap végre megtörtént, amit már 1 hónapja várok! Bucc hosszas előpróbálkozás után sikeresen átfordult teljesen egyedül a hátáról a hasára. Nagyon tetszett neki a dolog, azóta is folyton ezt csinálja, de visszafordulni még nem tud, ezért nekem kiabál, hogy fordítsam vissza, de csak azért, hogy 3 percen belül újra a pocakján vigyorogjon. Szóval nem csak számomra volt sikerélményben gazdag a hétvégém. Ezen kívül nagyon tetszi neki a hangja, mikor sikít, így tegnap egész nap ezt hallgattatta velem. Olyan édes volt. Babamasszázson is voltunk tegnap, nagyon büszke voltam az én kincsemre, mert ő volt az egyetlen baba, aki végig csendben volt, egyszer sem sírt. Mondjuk nem is voltunk sokan,csak öten és Buckó volt a második legidősebb, egy fél éves kislány előzte meg. A többi tündérke 2 hónap körüli volt. Annak ellenére, hogy sírtak a babák, nagyon édesek voltak, kis csöppségek, hihetelen, hogy Bucc is volt ekkora, nem is olyan régen. Na de visszakanyarodok a vizsgámhoz. Kemény volt, az tény. Az utolsó feladatnál, ami az alkalmi frizura volt (konty) már szinte nem is láttam, hogy mit csinálok, csak járt a kezem, olyan szinten le voltam zsibbadva nem csak fizikailag, de szellemileg is. A végén viszont nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy mind a hatan átmentünk. Este el is mentünk egyet ünnepelni a csajokkal. Buckót 7-kor megfürdettük az apjával, elaltattam, majd 9 órakor már a barátnőimnek tartottam élménybeszámolót. Megfogadtam, hogy nem fogok egész este azon agyalni, hogy mi lehet a gyerekkel és nem ő lesz a téma folyamatosan. Persze elég gyakran szóba jött a drágám, azt sem bírtam megállni, hogy sms-ben érdeklődjek, hogy minden rendben van-e, de természetesen semmi gond nem volt. Jól éreztem magam, jó volt végre gyerekmentesen kimozdulni kicsit, néhány órára minden olyan volt, mint régen, amire azt hiszem néha minden anyának szüksége van. Én legalábbis előírnám szülés utáni mélydepresszió ellen. Kettőkor viszont már nem bírtam és muszáj volt hazajönnöm az én kincsemhez. Igaz, hogy aludt és azt hiszem a másnapi fáradtságomat leszmítva semmit nem vett észre az estéből, én mégis jobban éreztem magam, mikor bementem a szobájába és megpuszilgattam. Az sem mellékes szempont, hogy a szórakozhelyek társaságának átlagéletkora a kritikus pont alá csökkent és bevallom, hogy 24 évesen kellemetlen volt túl idősnek érezni magam, pedig nem volt rámírva, hogy gyerekem van. Viszont sok jelenlévő ha lemosta volna a sminket, meg ki a zselét a hajból, nekik sem kellett volna a homlokukra írni, hogy gyerek vagyok, mert ez szabad szemmel is jól látható lett volna. Na nem baj, akkor ez csak egy percig zavart, mindent összevetve remek kis este volt és remélem, hogy lesz még ilyen! ;-)

Az élet értelme

2010-11-18T09:17:00.000-08:00

Ebben a témában már biztosan sokszor leírták ezt a mondatot, de én csak most kezdem megérteni, hogy jómagam is rendelkezem egy igazi kis csodával.
Kicsit magamba roskadtam délután, mert eszembe jutott, hogy még le sem diplomáztam, az most nem számít, hogy rajtam kívüleső okok miatt. Itt ez a fodrász gyakorlat vizsga, végre azt csinálhatnám, amit nagyon szeretnék, de ugye ez még 2 napig a jövő zenéje. Ráadásul az órák is kiestek egy hónapra, mikor Buckó megszületett. Jó, azt is be kell valljam, hogy azért valamelyest büszke vagyok magamra, hiszen 3 hetes volt a Kincsem, mikor én már újra csatasorba álltam. Ennek ellenére kicsit be vagyok szarva a szombattól. Szóval azon stresszeltem magam éppen, hogy itt állok 24 évesen és jóformán semmit nem tudok felmutatni, mikor lenéztem a játszószőnyegre, elnézegettem a 4 hónapos tökéletes kicsi fiamat és rájöttem, hogy nála jobbat már nem fogok tudni összehozni ebben az életben. Maximum érte tehetek meg mindent, amit csak tudok. Meg is teszek. Már értem, hogy mit jelent az, hogy az ember "szerelmes" a gyerekébe. Imádom anyut, a húgomat, az Imrét, szeretem a nagyszüleimet, a keresztanyukámat, az unokahúgaimat, a barátaimat, de mindegyik szeretet más, mégis hasonló. Ami ezektől távol esik, az az érzés, amit az ember lánya a gyereke iránt érez. Itt egy kis tehetetlen csöppség, aki még csak most ismerkedik a világgal, de ha rámosolygok, senkitől nem kapok viszonzásul ennél őszintébb, valóságosabb mosolyt. Fura dolog ez. Nem is igazán lehet megfogalmazni. Ezt mindenki akkor érti meg, mikor először a kezébe veszi a kis pisis, kakis, ordító csomagot, akit meg kell tanítani rengeteg dologra, de cserébe Ő is megtanít valami igazán fontosra: Anyának lenni!

Bucc modellkedett

2010-11-16T00:53:00.000-08:00

Már hetek óta próbáltunk Viktorral összehozni egy délutánt, amikor készít néhány képet Buckóról, az édes kis nyári ruháiban, amik kb. egy hónapja voltak rá pont jók, azaz még egyszer sem voltak rajta. Megszakadt a szivem, mikor ki kellett pakolnom őket a szekrényből, de legalább néhányat ráadtam, mikor végre összejött a fotózás. Előtte elkezdtem kiválogatni a ruhákat, eldöntöttem, még mielőtt elkezdtem volna, hogy nem tartok meg egyet sem csak azért mert "olyan cuki", mert akkor az összes megmarad. Egyetlen egyet tartottam meg,azt amelyikben hazahoztuk a kórházból. Az örök emlék. A kis Micimackós, amiről azt gondoltam, mikor megkaptuk, hogy annyira kicsike, hogy nem fogom tudni ráadni a gyerekre. Végül szinte lógott rajta, mikor odahozta a csecsemős. Most pedig, mikor rá akartam adni, küzdöttünk egy kicsit, mert a feje is alig akart belemenni, az alsó bekapcsolója pedig a pocakjáig ért. Hihetetlen, hogy már ilyen nagy és mégis olyan kicsi. Rettentő jól bírta a fotózást, a vaku villanása annyira tetszett neki, hogy hangos vigyorgással nézte a gépet. Az öltöztetésnél sem volt gond, kicsit elégedetlenkedett ugyan, mikor a 6. olyan ruhába próbáltam belegyömöszölni, ami már kicsi volt rá, de ezen kívül egy igazi kis hős volt!
Hason fekve próbálja magát előre rugdosni, elég jól is megy neki, mert a játszószőnyegén fekve már körbe tud forogni. Nagyon erőlködik a hátról hasra fordulással is, ez egyelőre még nem sikerült segítség nélkül, de szerintem csak napok kérdése. A hasáról egyszer már átgurult a hátára, mondjuk az csak véletlen lehetett és nem is tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban :-)Fürdésnél tetszik neki, ha teli van a kád habfürdővel, próbálja megfogni és elégedetlenül figyeli, ahogy kifolyik a kezéből, de azért gyors mozdulattal egy keveset általában sikerül megkóstólni, ilyenkor úgy néz ki, mint a Mikulás, és olyan kis sunyi mosollyal néz rám, mintha tudná, hogy nem lett volna szabad ezt csinálnia. Persze én sem bírom ki nevetés nélkül és akkor ő is hangos kacagásba kezd. Mi meg az apjával csak olvadozunk.
Most ennyi, tanulnom kell egy kicsit, mert bár az elméleti vizsgámon sikeresen túl vagyok, a gyakorlati még hátra van. Szombaton lesz, elég ideges vagyok miatta, de ha sikerül, este ünnepelünk egyet a csajokkal. Biztos fura lesz, mert most először hagyom majd itthon Márkot este. Nem is maradok sokáig. :-)

Rohan az idő

2010-10-20T23:17:00.000-07:00

Még tisztán emlékszem arra a napra, mikor megtudtuk, hogy Bucc úton van. Pedig ez már lassan egy éve történt. Biztos soha nem fogom elfelejteni, de akkor is hihetetlen sebességgel száguld az idő. Akkor úgy éreztem, hogy a július egy fényévekre távoleső hónap, ami egyhamar biztos nem fog elérkezni. Főleg az első hetekben, másról sem szólt az életem, csak olvasgattam a terhességgel kapcsolatos könyveket, keresgéltem a neten, mert annyira tudni akartam, hogy mi történik éppen ott bent, hogy fejlődik az én kincsem, mekkora éppen. Emellett pedig természetesen rakat számra ittam-ettem az egészségesebbnél egészségesebb dolgokat és minden reggelem azzal indult, hogy megnéztem a tükörben, hogy vajon látszik-e már rajtam valami. Nos, erre nem kellett sokat várni, mert a 12 hetes nagy ultrahangon már nem tudtam volna letagadni, pedig akkor még nagyon az elején jártam. Rengeteget aggódtam, hogy minden rendben legyen, mikor kijöttem az uh-ról, szivem szerint már mentem volna vissza, hogy még,még akarom látni. Mikor megmozdult, kicsit nyugisabbak lettek a napjaim, mert minden nap hírt adott magáról,ez olyan megnyugtató érzés volt. Nálam nem úgy ment a dolog, hogy egyszer csak elkerekedett a szemem, a hasamra tettem a kezem, mert nagy rúgással jelezte, hogy ő mostantól akkor itt fog mocorogni. Épp Szeged felé tartottunk az autópályán, Ivett barátnőmet vittük haza, amikor valami furát éreztem. Felmerült bennem, hogy ez lehet, hogy már a baba, de korai lett volna szerintem, mert akkor még csak 16 hetes volt, ráadásul én azt a világrengető első mozdulatot vártam, amit a filmekben is mindig látni. Na, az nem jött, mert onnantól minden nap éreztem ilyen fura rezgéseket és egy héttel később már olyan volt, mintha valami folyamatosan forogna a hasamban. Mondjuk én még akkor is simán ráfogtam a gyomromra, pedig köze nem volt hozzá. Most már tudom, hogy Ő volt. Aztán ott voltak azok a pillanatok és hosszú napok, mikor babakocsit választottam meg szobabútort, akkor még olyan elképzelhetetlen volt számomra, hogy azt néhány hónap múlva használatba veszi egy kis ember. Amikor a kész szobájában vasaltam a ruhácskáit, még akkor is csak próbáltam beléjük képzelni az én csöppemet. A nemén egy percig sem aggódtam, mert mikor megláttam a két csíkot a teszten, nem az volt az első gondolatom, hogy gyerekem lesz, hanem hogy fiam lesz. Úgy is gondoltam rá végig. A 12 hetes uh-n pedig azt mondta a doki, hogy hoppá, mintha kukackát láttam volna. Én meg mondtam, hogy hah, ezt én uh nélkül is megmondtam. És abban is biztos vagyok, hogy ha lenne még gyerekünk, szintén fiú lenne. Utólag visszagondolva rettentő gyorsan eltelt az a 8 hónap (még ha akkor úgy is tűnt, hogy ólom lábakon vánszorog az idő) és most pedig még gyorsabban telik. Mintha tegnap lett volna, hogy a kórházban az Imre aggódva nézett rám, hogy nem érti, hogy hogy tudok ilyen nyugodt és jó kedvű lenni,mikor másnap császároznak. Ideges volt ő helyettem is. :-) Szó szerint, szerintem én fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Aztán a másnap, mikor reggel 5-kor felkeltem,lezuhanyoztam, összepakoltam a cuccomat, a többiek szerencsét kívántak, vártam anyut meg az Imrét a folyosón, aztán 6-kor leballagtunk a szülőszobára. Mindenkin láttam az idegességet, én viszont halálosan nyugodt voltam. Egy órával a műtét előtt én még nagyban vigyorogtam, akkor vált kellemetlenné a helyzet, mikor beszúrta a szülésznő a branült, megjött az orvosom, nekem meg mozdulatlanul kellett feküdnöm a hátamon és várni, hogy betoljanak a rossz szagú, hideg műtőbe. Akkor sem ideges voltam, inkább nagyon kényelmetlen volt. Mikor kihoztak, akkor még elképzelhetetlenebb volt, hogy kicsi Bucc már nincs bent a hasamban, ráadásul nagyon elgyötört is voltam. Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna. Szép álom volt, ami valósággá vált. :-) Most pedig itt fekszik a 3 hónapos pocaklakóból lett kis földlakó a járókában, újabb olyan dolgokat előidézve, amiket most még el sem tudok képzelni. Például, hogy hamarosan beszélni fog meg járni...Pedig ahogy a rohamos fejlődését elnézem, nem győzöm majd kapkodni a fejem, hogy már megint mi történik velünk.

Rég volt, tán igaz sem volt...

2010-10-18T01:24:00.000-07:00

Remélem örülni fogtok neki, hogy www.ti-mi0.blogspot.com címen visszahelyeztem a régi blogomat. Ide új bejegyzések már nem kerülnek, de akit érdekel, lemaradt róla, visszaolvasná, vagy egyéb oka és ideje van rá, az nézzen be. Kicsit hézagos és rendezetlen, mert hiányoznak a képek, de amint időm engedi, rendbe kapom. Addig is jó böngészést! :-)

A kicsi Macik fejlődésugrása

2010-10-18T00:34:00.000-07:00

Túl vagyunk a 3 hónapos fejlődésugráson. Ez annyit tesz, hogy 6 hetes, 3 hónapos, fél éves, aztán nem tudom mikor legközelebb, van a babáknál ilyen dolog. Sűrűbben és többet esznek, kevesebbet alszanak. 1-2 napig tart a dolog. Úgy gondoltam, hogy észre sem fogom én ezt venni, de tévedtem. Mivel Bucc a mintababa kategóriába tartozik, a nagykönyvben előírtak szerint fejlődik, így produkál is mindent, ami ott le van írva. Nem, nem csak bemesélem magamnak, erről a dologról nem is olvastam még, mikor észrevettem, hogy valami történik az én drágámmal, csak akkor még nem ismertem ennek a valaminek a szakkifejezését. Na, ebből a témából is penge lettem. Csak azt nem tudom, hogy hova fejlődésugrik már BuccMacc, mikor így is 68-as ruhákat hord 3 hónaposan és 6,5 kg-ot mutat a mérleg. Már fordulgat oldalra, ha az ölemben van, mindig próbálja ülő helyzetbe húzni magát, én meg nem győzöm visszalökdösni, hogy te még ehhez kicsi vagy szivem. A dokinéni szerint záros határidőn belül mászni is elkezd, mert mikor a hasán nézelődik, már próbálja előre rugdosni magát a lábacskáival, csak még nem nagyon sikerül összehozni a láb-kéz koordinációt. Imád játszani nem csak velem, egyedül is képes elszórakoztatni magát a járókájában, akár 1 órán keresztül is. Ha elfárad, csak azt veszem észre, hogy nem hallom az eszmecserét, amit a macijával meg a csörgőkkel folytat és a járóka oldalát sem próbálja kirugdalni....elaludt... Minden nap egyre nagyobb élmény számára, én meg ugye olvadozok mindentől, amit csinál.
Nálam annyi változás történt, hogy elkezdett hullani a hajam, de nem akárhogy. Kérdeztem is az Imrét, hogy kopaszon is szeretni fog-e, de a válaszából következtetve arra gyanakszom, hogy nem vette komolyan a kérdést, pedig nagyon is az volt. Ennek bizonyítékaként másnap a hajmosás után nem szedtem ki az elveszített hajamat a zuhanyzóból. Nem volt sok, mondjuk úgy 1-2 maroknyi csupán. Megértette a gondomat és rám parancsolt, hogy csináljak valamit. Mondom, jó... várom a világmegváltó, hajhullást csökkentő ötleteket. Próbáltam a vasat (vagyis próbálom még most is) de nem úgy néz ki, hogy használa. A hajszesszel szintén semmire nem mentem. Ha más nem marad, azzal vígasztalom magam, hogy szupi parókákat lehet kapni. Kit okoljak ezért? A szemét kis hormonokat. A terhesség óta szórakoznak velem. Egy időben a túlszaporodásuk miatt olyan érzékeny lettem, hogy bőgtem az elevit reklámon, de még akkor is, ha a konyhában ólálkodó legyet készültem lecsapni, de mivel olyan bánatosan nézett rám szegény kis állat, megbántam a gyilkossági szándékomat és bocsánatot kértem tőle... a szülés után meg fogták magukat ezek a nyavalyás hormonok és pillanatok alatt eltűntek, ettől meg depressziós lettem. Nem csak az érzékenységtől sírtam, hanem lényegében bármitől. A nap bármely szakaszában, ok nélkül jött rám a sírhatnék és nem tudtam, hogy miért is bőgök tulajdonképpen. Most meg ez a hajhullás. Kíváncsi vagyok, hogy milyen kedves kis meglepit tartogat még számomra az anyatermészet. Nem tudom azt írni, hogy alig várom, hogy kiderüljön, de tartok tőle, hogy ez nem egy olyan dolog, ami kíváncsi a véleményemre.

Mintababa

2010-10-10T23:09:00.000-07:00

A suttogó minent megold című könyv 4 kategóriára osztja a babákat,a viselkedésük alapján. Márkom a mintababa kategóriába tartozik, bár ezt enélkül is tudtam. :-) Két és fél hónapos kora óta átalussza az éjszakákat, persze előfordul, hogy belefutunk egy olyan éjszakába, amikor felébred. Múlt éjjel is ez történt, 1:15-kor a kis nyekergésére ébredtem, gyorsan megetettem, 10 perc után visszaájult és reggel 8:35-ig durmolt. Nagyon büszke vagyok rá, mert nálunk nem az megy ritkaság számba, ha egész éjjel alszik, hanem az, ha valami miatt felébred. Szombaton volt 3 hónapos. Rettentően élvezem, hogy már nem csak eszik meg alszik, hanem nagyokat lehet vele játszani, amikor ébren van. Minden érdekli, mindent meg akar fogdosni és ha olyanja van, megállás nélkül magyaráz és gügyög. Tegnap kapott egy járássegítőt, tudom még kicsit korai, de összecsukom, akkor játszhat vele és él is a lehetőségével. Mivel most látottt ilyet először, szemlélgette a sok szines bigyót rajta, mikor pedig megpörgettem egy csörgőt, hangos nevetéssel nyugtázta, hogy oké, megtarthatjuk. :-) Van egy játéka, amit már ügyesen meg tud fogni, de nem elég ám, ha az csörög, ahogy rázza a kezében, a többi játékot kell vele püfölni, úgy izgalmasabb, ha a mellette álló kacsát leüti, az a pofátlan meg nem borul el (tekintve, hogy egy keljfelJancsi kacsáról van szó) ettől behergeli magát, ráncolja a homlokát és kézzel-lábbal próbálja jobb belátásra téríteni szegény kacsát. Egész nap el tudnám figyelgetni, ahogy játszik. A graco elektromos hinta nagyon bejött. Ha nyűglődik, csak beleteszem, pislog még vagy kettőt, becsukja a kis szemét és már alszik is. Pár napja, mikor meglátogattuk Évit, felavatásra került az hamarosan érkező kislányának is a hintája. :-) Ugyan olyan, mint a miénk, csak ugye lányosabb. Márk remekül elvolt a szőnyegen, nézelődött egy darabig, mikor elunta magát, Éva kihozta neki a hintát, beletettem, elaludt és 1,5 óráig hangja sem volt. Két okból is jó volt ez így. Bucimaci aludt egy nagyot, mi addig pletykálkodhattunk és Évi előtt is bebizonyosodott, hogy nagy találmány ez a hinta. Annyira várom már, hogy megszülessen a kiscsaj. Most már nem csak fiú ruhákat vásárolgathatok, hanem lányosokat is és Buccnak is lesz kispajtása. Biztos nagyon édesek lesznek együtt.

Megbolondultam:-)

2010-09-27T00:48:00.000-07:00

Amióta Márk megszületett, sokszor volt rémálmom azzal, hogy megint terhes vagyok. Egy ilyen mondat után, nyílván akadnak olyanok, akik szivük szerint megköveznének, de tényleg nagyon nehezen viseltem. Ehhez képest állítólag nem is szenvedtem nyíltan, csak az utolsó hónap volt kicsit nyűgösebb. Aztán mikor Bucc megszületett, nehezen bírtam, hogy a megszokott 8-9 óra alvás helyett, annak a háromnak is örülnöm kell, ami esténként jutott nekem. Eltört párszor a mécses, mikor már annyira fáradt voltam, hogy alig éltem. Nem is Márkkal volt a gond, ő nagyon jó baba volt, születése óta max. kettőször kelt fel éjszaka, én viszont nem tudtam visszaaludni, így előfordult, hogy 1 órát aludtam két ébredés között. Mély tiszteletet kezdtem tanusítani az ikreket nevelő anyukák előtt és sokszor elmotyogtam egy halk imát, hogy csak egyszer jussunk el odáig, hogy átalussza az estét. Szóval ilyen lelki állapotban, mikor azt álmodtam az 1 hónapos gyerekem mellett, hogy megint terhes vagyok, nem csoda, hogy sírva ébredtem. Azóta viszont Márk "megnőtt". Fél 9 körül már mindig alszik, ébredni pedig csak hajnali 5-kor szokott, gyorsan eszik, visszaájul, így én 5:15-re megint ágyban vagyok, reggel pedig 8:30-9 körül ébred csak. Nappal is nagyon jó baba, nem igazán szeret kézben lenni, jobban értékeli, ha a járókájában nézelődhet a kis játékai között. Mikor látom rajta, hogy elfáradt vagy kezd nyűglődni, a szájába nyomom a cumiját és már durmol is, közben mind a két kezecskéjével másik plüssjátékot simogat, a fejére meg ráhúzza a tenteplédet. :-D Sétálni is imád, ha beleteszem a babakocsiba és ráadom a sapkát, már vigyorog is nagyokat, tudja, hogy csavarogni megyünk. Ettől függetlenül azért meglepődtem, mikor tegnap este ismét azt álmodtam, hogy jön a kis tesó és nem kaptam hisztirohamot, nem akartam öngyilkos lenni, hanem tudomásul vettem szépen, nyugodtan. Reggel elgondolkoztam és arra jutottam, hogy ha nem lenne ez a tehesség dolog, meg az első 2 hónap, akkor felőlem már jöhetne is a tesó. Megoldást is találtam. Vagy megvárom, míg lelkes kis kínaiak kitalálják, hogy hogyan tudja az apuka kihordani a gyereket,esetleg az anyaméh hatású befőttes üveget, amiben érlelhetem 9 hónapig, majd egyszerűen csak kiveszem, vagy csak simán lopok valahonnan egy 3 hónapost. Mindent megér az, mikor reggel felébred, átmegyek hozzá, belenézek a kiságyba és rám vigyorog meg gagyogni kezd és sikongat. Olyankor agyon puszilgatom a kis sonkácskáit meg a kis pofiját. :-) És akkor elgondolkozom, hogy mi lenne, ha lenne még egy baba és mondjuk ő nem lenne ilyen áldott jó gyerek, hanem mondjuk olyan lenne, mint a húgom volt, aki 3 éves koráig egyetlen éjszakát sem aludt át, de csak számolni sem lehetett, hogy hányszor kelt fel. Ilyenkor mondom, hogy maradunk az eredeti verziónál: egy gyerek pont elég. Szegény anyu. Nem tudom, hogy hogy bírta. Ha megint bevállalmám a dolgot, az csak ezekért a kis mosolyokért lenne, meg persze azért, hogy hátha szülhetnék simán. A mai napig nagy szívfájdalmam ez a császár. Ez az viszont, ami miatt meg azt mondom, hogy soha többet. Annyira szörnyű volt, hogy nem bírnám ki mégegyszer. Jajjj, bonyolult dolog ez. :-)

Erős idegzetűeknek!

2010-09-22T00:34:00.000-07:00

Úgy döntöttem, hogy megmutatom Bucc első perceit a földön. Nem volt éppen szép de azóta "kinőtte" a ráncait. Leginkább egy csupasz kis sharpeire emlékeztet. Nekem viszont illik elfogult anyukának lenni, ezért igenis azt írom, hogy ezeken is gyönyörű! ;-)

Megvagyok:-)

2010-09-16T22:47:00.000-07:00

Jelentem, élünk és virulunk, csak az én "kicsikém" egyre több figyelmet igényel. Rengeteg dolog történt és változott az elmúlt hetekben, Márkusz hihetetlen gyorsasággal fejlődik. A hangját már felfedezte, nagyokat mosolyog és sokat gügyög. Egyik nap ültem a konyhában anyunál, Márk mellettem a hordozóban, kezemben egy literes fanta, épp belekortyolok és akkor azt hallom, hogy Bucimaci sikítva nevetni kezd... nem tudom leírni, hogy mennyire édes volt, akkor csinált ilyet először. Körbe akartam puszilgatni, ezért letettem az asztalra a fantámat és azt vettem észre, hogy követi a kis szemével és tovább vigyorog. Felvettem, mozgattam az arca előtt és tovább kiabált örömében... A gyerek oda meg vissza van a fantás üvegért. Gondoltam is, hogy nagyon jó, gazdaságos gyerek lesz ez, nem kell más a boldogságához, csak egy üveg fanta. Mert más üccsi nem kell ám neki. 2 napja megkapta a 2 hónapos oltását. Én majd nem hamarabb kezdtem sírni mint a gyerek. Mind a két combocskáját megszúrták. Az elsőnél csak amiatt elégedetlenkedett, mert le volt fogva és ez egy kis izgő-mozgó Bucinak elég rossz élmény. (Bucimaciból lett Buci, abból pedig Bucc, ez a beceneve. Hogy miért? Mert olyan kis Bucimaci feje van. Bár én már Tapsi Hapsi vonásait is felfedezni véltem benne, de erre már azt mondta az apja, hogy khm...) Szóval Bucc jól viselte az első oltást, a másodiknál viszont befeszítette a lábacskáját és az nagyon fájhatott neki. Sírt rendesen, de ahogy lehetett felkaptam és pár perc alatt megnyugodott, csak néha nyekergett egyet, mikor eszébe jutott, hogy mi történt vele. Fél órával később a fürdetésnél már nagyokat mosolygott. A nagyfiú már a nagykádban fürdik velem, szokott úszni is. Nagyon jól megy neki, én csak annyiban segítek, hogy tartom az állát,ő meg közben kezével lábával nyomul. Pont úgy úszik mint egy kiskutya. Ő is nagyon élvezi, de lehet, hogy én még jobban. Azt is meg kell osztanom veletek, hogy Bucc rotavírus elleni oltást is kapott (ami oltás ugyan, de szájon át bevevős) amiről azt kell tudni, hogy nem kötelező, ennek fényében egy fillér támogatás nincs rá. Így történt, hogy Bucc 18.000 ft-ért nyelt kettőt... Nekem kellett belenyomni a szájába. Imádkoztam rendesen, hogy vissza ne köpje, mert az egy kicsit drága köpés lenne. Nem volt gond, ügyes volt. Egyébként ezt a cseppet sem olcsó oltást anyutól kapta meg (köszi mama). A szép az egészben, hogy ez egy 2 részletből álló oltás. Még jó, hogy 2 adag nagyszülővel rendelkezünk. Ez a rotavírus egy elég galád betegség a babákra nézve, ezért is vagyok felháborodva azon, hogy egyáltalán nem támogatják. Nem kezdek politizálni, de lenne néhány ötletem, hogy honnan lehetne elvonni pénzt, hogy ilyenekre is lehessen fordítani. Például állambácsi zsebéből.
Bucc azt is kezde felfedezni, hogy vannak kezecskéi, ez eddig abban nyílánult meg, hogy ha kiesett a cumi, egyből az öklét próbálta begyömöszölni a szájába, ezt igyekszem nem hagyni neki, mert nem örülnék, ha rászokna az ujjszpoizásra. Mondtam neki, hogy úgy cumizzon, hogy nem fizetem a fogszabályzóját. Tegnap az arca elé tette a mancsait és szemlélgette őket. Olyan jól átni,ahogy egyre jobban kiterjed az érdeklődése. Arra viszont még nem jött rá, hogy néha miért csorog víz az arcára pelenkázás közben. Előfordul, hogy lepisili a saját fejét és zavartan nézelődik jobbra-balra, mert nem érti, hogy honnan érkezik a személyes terét zavaró támadás. Ekkor felvázolom neki, hogy: Bucc, hát lepisilted a fejed! Mi lesz, ha még inni is fogsz???
Pár napja vettem neki egy alvós macit, ami komoly megfontolás után a szundimaci nevet kapta. Azóta, ha a babakocsiban alszik, igényli, hogy szundimaci ott legyen mellette és a kis ujjacskáival piszkálhassa, vagy a fülét fogja, esetleg kukucskálósat játszon vele, de az is előfordult már, hogy csucsogott a nyáltól szundimaci, mert rosszkor (evés előtt) volt rossz helyen (kicsikém ujjacsái közt).
Most ennyi, igérem, nem maradok el ennyire, most már Bucc el tudja magát szórakoztatni addig, míg én blogolok. :-)

Összeszoktunk

2010-08-23T02:15:00.000-07:00

Eltelt a 6 hét és örömmel jelentem, hogy kezdem egész jól kiismerni Márkot. Mármint kezdem érteni a jelzéseit. Nem gondoltam volna, de minden gondját más sírással fejezi ki. Ha éhes, akkor a tipikus oá-zós sírást produkálja, ha álmos akkor pedig ordít torka szakadtából hangszíváltás nélkül. Azért néha van probléma, tegnap például egész nap nem aludt, mert feszült a pocakja. Ilyenkor jó erősen megtornáztatom (a lábacskáit a hasához nyomom) de előfordul, hogy ez sem segít, akkor jön a jó öreg lázmérőzés... Szegényt nagyon sajnálom, de legalább megkönnyebbül. Vicces dolgokat is művel, például mikor alszik békésen a babakocsiban és egyszer csak egy kis mocorgást lehet hallani, majd egy nagy durranást és a következő pillanatban mosolyog egyet és már alszik is tovább, az elég mókás tud lenni.
Kitűnően megtanultam teát főzni és mosógépet bepakolni, elindítani gyerekkel a kezemben, vagy varrni és közben lábbal a babakocsit tologatni. Eddig is elég univerzális voltam, most azonban néha Shivának érzem magam. Az esték nehézkesek egy ébren töltött nap után, mert ekkorra már annyira kimerül szegénykém, hogy túlpörög és nem tud elaludni. 5 percenként elalszik, majd mozdul egyet, ezzel felébreszti magát és folytatódik a sírás meg a nyűglődés. Tegnap este már ott tartottam, hogy vele sírtam, annyira fáradt voltam én is, de édes volt, mert miután nagy nehezen két és félórás szenvedés után elaludt 10 órakor, csak hajnali 5-kor ébredt. Akkor gyorsan megetettem, tisztába tettem, visszatettem az ágyába, bekapcsoltam neki az alvós cd-jét (erre egyébként az esetek többségében hamarabb elálmosodok én, mint a gyerek) és aludt is tovább. Igen, ilyenkor nagyon ügyes, mert vissza tud aludni magától, nem kell altatni. Egyetlen gondom van még, az pedig az, hogy az én drágám csak hason hajlandó aludni (nem ez a gond) és amikor felébred, azonnal mászkálni kezd a kiságyban és lemászik a légzésfigyelőről, ami meg besípol, én kipattanok az ágyból, rohanok, látom, hogy nincs gond és csak ekkor kapok infarktust, majd agyvérzést, visszateszem a "helyére" és aludnék tovább, ha nem dobogna még mindig úgy a szivem, mint gimiben az Y futás után. Márk születése előtt, ha nem aludtam 10 órát, akkor gyakorlatilag használhatatlan voltam. Tegnap este ez a 6 óra alvás teljesen feltöltött.
Azt kell mondjam így 6 hét távlatából, hogy nem egyszerű ez a babázás, de annyira megéri. Most már sokkal aktívabb a drágám, mikor ébren van, kezdi felfedezni a körülötte lévő kis világot és eközben nagyokat mosolyog és gügyög. Meg tudnám olyankor zabálni, annyira aranyos. Már shoppingolni is volt a drágám, anyuval meg vele átmentünk Kecsóra a Malomba és úgy néz ki, hogy nagyon élvezte, mert az egészet végig aludta, pedig előtte le se lehetett lőni napokig. Igazi feltöltődés volt nem csak neki, hanem nekem is. Jó volt végre kimozdulni Nagykőrösről.
Viktor mondta, hogy vezessek statisztikát arról, hogy hányszor voltam leszarva, lepisilve, lehányva. Nos, jelentem, már nem tudom számolni. A hányás nem annyira gyakori, de pelenkázni nagyon éberen kell. Kellemetlen, mikor a hajnal 4-es pelenkázásnál nem csak a gyerek úszik a szarban, hanem én is... volt már rá példa, egzotikus volt a szitu. Egyelőre ennyi, mocorgást hallok a babakocsiból.

Kórházi napok

2010-08-01T00:42:00.000-07:00

Mielőtt leírnám a szenvedésem 2. napját, meg szeretném osztani veletek, hogy Márk pénteken volt 3 hetes!! Repül az idő, mire észbe kapok, már nem az én hátamat fogja lehányni, hanem valaki másét, ama bizonyos szórakozóhely előtti sorban... Na nem, nem rohanok előre, egyelőre még én cserélem a szaros pelenkáját. :-)
Szóval a kórház... A szülőszobán töltött megfigyelés után jött a betegszállító srác és felvitt a gyermekágyra. Bekerültem a császáros szobába, ahol teltház volt, ezért a már járóképes anyukákat átköltöztették a simán szültek közé. A nővér hozott nekem teát meg vizet és ellátott néhány jó tanáccsal, többek között azzal, hogy eszembe ne jusson felemelni a fejem, mert másnap elviselhetetlenül fog fájni. Na, onnantól úgy tettem, mintha odaszögeztek volna a párnához. Mondta, hogy 12 órát feküdnöm kell a műtét végétől számítva, utána viszont nem lesz kellemes, de fel kell kelnem. Ez azt jelentette, hogy este 9-kor kelhettem fel először. Egész nap igen csak nagy volt a szám, hogy nekem nem a felkelés lesz kellemetlen, hanem a fekvés az, alig várom, hogy végre elhagyhassam az ágyat. Fészkelődtem egész nap (már amennyire tudtam a fejem felemelése nélkül). Ami viszont nagyon jó volt, hogy ahogy elhelyezkedtem, jött a csecsemős nővér és megkérdezte, hogy odahozza-e a babát. Felcsillant a szemem rögtön, mert azt hittem, hogy csak akkor fogják kihozni nekem, ha már fel tudok kelni. Annyira örültem neki. Nagy nehezen az oldalamra küzdöttem magam (ismétlem, a fejem felemelése nélkül) de már rendesen fájt a hasam is, így nem volt könnyű a dolog. Viszont mindent feledtetett, mikor megláttam a csecsemős kezében az én kicsikémet. Olyan jó volt, mikor letette mellém és végre "kettesben" lehettünk és beszélgethettem vele. Erre ugye sajnos nem volt lehetőségem mikor megszületett, mert csak 1 percre láthattam. Most meg is puszilhattam és simogathattam és az olyan jó volt... :-) 3 óránként hozták ki 45 percre, így gyorsan eltelt az idő. Mikor Márk ott volt, akkor repült, mikor nem volt ott, akkor sem unatkoztam, mert azt vártam, hogy újra hozzák. Aztán elérkezett a 9 óra. Jött a nővér, mondta, hogy üljek fel. Az erőm kevés volt, az elhatározás nagy és pillanatokon belül a fájdalom is az lett. Cirka 5 perces küzdelem után sikerült felülnöm az ágyban, ismét 5 percbe telt, mire kiszenvedtem magam a szélére és a neheze még csak ezután jött. A felállás. Letettem a lábaimat, rájuk álltam és nem bírtam kiegyenesedni, ráadásul rettentően szédültem és az ájulás kerülgetett. Nem értettem, hogy miért nem bírok egyenesen állni, a nővér mondta, hogy azért, mert lefeküdtem egy ágyra úgy, hogy hónapok óta nem kis súly húzta előre a derekamat és a gerincemet, majd 12 óra múlva úgy állok fel, hogy a súly eltűnt és ehhez hozzá kell szoknom, újra meg kell találnom az egyensúlyomat. Na mondom, de jó, nincs elég bajom így is, még a stabilan állást is tanuljam újra. A nővér segítségével elvonszoltam magam a mosdókagylóig, megmosakodtam, fogat mostam, aztán visszasétáltunk az ágyamig, ami legalább 5 méteres távot jelentett oda-vissza, nekem azonban felért a maratoni távval. Leraktam a fejem és rögtön elaludtam, reggel 5-kor keltettek a nővérek, 5:30-kor pedig már hozták is Márkot. Aztán meg a keserű sót, ami szenvedéseim következő állomását jelentette. Az ikres anyukának mellettem egy nappal hamarabb volt a műtéte, ő aznap kapta, mikor odakerültem. Egész este sírt, olyan méhösszehúzódásokat váltott ki nála a só, csak azt hajtogatta, hogy most fogja megszülni a bent felejtett 3. gyereket. Nahát köszönöm, ezek után enyhe fenntartásom alakult ki a keserű sóval kapcsolatban. Nem is mertem meginni csak délután, amikor már nem potyogott a könnyem, mikor elindultam a mosdó felé, ami a folyosó másik végében volt. Nem tudom, hogy hányan ismerik a keserű só hatását, a kórházban a műtét utáni bélmozgás újraindulását hívatik előidézni, ami az elfogyasztástól számított 4-5 óra múlva hat. A mennyiséggel is vigyázni kell, 1 evőkanállal kell tenni belőle valami italba. Én viszont ezzel nem voltam tisztában és a meglepetés és tiltakozás minden jele nélkül figyeltem, ahogy a nővér 4 marha nagy evőkanállal lapátol bele belőle a teámba. Azóta sem tudom, hogy biztosra akart-e menni, vagy pedig az életemre tört. Szóval délután erőt vettem magamon és megittam, közben "csak" négyszer sikerült majdnem összehánynom magam, annyira rossz volt az íze. Hányingerrel küzködve vártam, hogy elteljen a 4-5 óra... aztán fél óra múlva éreztem, hogy engem vagy nagyon átvágtak, vagy csúnyán kib...sztak velem, mert "rohannom" kellett a mosdóba. Cirka 10 percet vett igénybe, hogy eljussak az illem helyig, addigra már nem tudtam eldönteni, hogy éppen melyik panszom a legzavaróbb, fél úton jártam már, mikor éreztem, hogy azonnal le kell ülnöm, annyira fáj a sebem és az sem lenne nagy hátrány, ha a wc lenne az, ahol meg tudnék pihenni. Hős voltam és megcsináltam. Meg is könnyebbültem, hogy ennek is vége van... Én a kis naív, hamar rájöttem, hogy ez nem egy egy alkalmas buli volt, az elkövetkező 3 napban többször is megismétlődött a jelenet. Jelzem úgy, hogy 2 napig egy falatot sem ehettem... Rakjátok össze... még az is kijött belőlem, amit még meg sem ettem. Mondanám, hogy vicces volt (főleg, hogy rajtam kívül még 2 nőt császároztak pénteken, így tökéletesen átéreztük egymás problémáit), de tényleg nagyon szenvedtem. A vasárnapom is elég fájdalmas volt még, viszont már fogott az agyam arra, hogy miközben a mosdó felé vonszoltam magam, felpattanjak a folyosón elhelyezett mázsára. Ledobtam a köntöst, nehogy már azt is rászámolja nekem és kellemes meglepetés ért. Már 8 kilóval kevesebbet mutatott, mint 48 órával előtte. Azóta egyébként már csak 4 kiló plusz van rajtam. Ja, és tegnap a köldök piercingemet is visszahelyeztem, amit a 8. terhességi héten vettem ki és biztos voltam benne, hogy összeforrt, holnap akartam menni újra átszúratni, de a kezembe akadt az egyik kis testékszerem és a próba kedvéért megpróbáltam visszarakni és akadály nélkül sikerült. Kicsit elkanyarodtam a kórháztól. Azt hittem, hogy nagyon fogom várni, hogy hazajöhessek és rettentő uncsi lesz, de nem így volt. Örültem, hogy fekhettem egész nap és csak a legvégsőbb esetben kell kimásznom az ágyból. A hétfő már nehezebben telt el, mert akkor már nem akartam folyton ágyban lenni. Kedden délelőtt jött az orvosom, kiszedte a varrataimat, megkaptam a zárójelentésemet, megvártuk a gyerekorvost, Márkkal is minden a legnagyobb rendben volt, az ő zárójelentését is megkaptam, így délelőtt 11-kor az Imre már ott állt a folyosón, kezében az autós hordozóval, pár perccel később pedig már a kis manó is benne volt és elindultunk haza. Természetesen épp csak betettük a lábunkat a házba, anyu, Vanda, anyós, após már jöttek is babázni. Mindenki szerelmes lett a kis bucimaciba. :-)

Lehányták a hátamat

2010-07-21T01:35:00.000-07:00

Mindig ez volt a legnagyobb félelmem, mikor sorba kellett állni valamilyen szórakozóhelynél. Végül megtanultam, hogy nem szabad hátra nézni, csak csendben imádkozni, hogy ne egy csapat bulihuligán faroljon be mögénk, gyomrukban ilyen-olyan alkoholokkal, ami esélyes, hogy még az este folyamán ki fog kívánkozni. És ha a pia jönni akar, akkor jön is, nem törődve azzal, hogy az én hátam fogja felfogni, amit a frissen beszerzett cuki kis felsőcske takar. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nem tudtam volna felhőtlenül élvezni az este további részét, vodka-martini ide vagy oda. Azt hiszem, még az istennyila nevű limonádé-vodka egyveleg sem tudta volna feledtetni velem a tényt, hogy valaki így meggyalázta a felsőmet. Az viszont tuti, hogy ha ez megtörtént volna, háttal szaladtam volna neki az illetőnek, hogy valami igazság azért mégis legyen már, kapjon csak ő is a saját gusztustalanságából.
Viszont ami ma reggel történt velem, arra nem voltam felkészülve. Meg is lepődtem rendesen, pedig sejthettem volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Az történt ugyanis, hogy Márkom jó sokáig aludt reggel, fél 9-kor keltünk. Tisztába tettem, közös erővel választottunk neki ruhácskát (szokott segíteni, még nem tudatos nála a fintorgás és a mosoly, de én reakciónak veszem a felmutatott ruha sorsát illetően) aztán megitattam vele a reggeli kamilla teáját, hogy ne fájjon a pocakja (nem volt könnyű, nagyon nem szerti), majd mikor sikerült beleerőszakolnom egy keveset a teából, megkapta a reggeli tejecskéjét is, mondanom sem kell, hogy az már nagyon csúszott. Mikor végzett, a vállamra tettem, hogy büfizzen. Nem szoktam semmit a vállamra tenni, mert pár percen belül megvan a büfi és ezzel le is van tudva a dolog. Ma reggel viszont biztosan a kamilla tea miatti bosszú által vezérelve, miközben én nyugodtan veregettem a hátacskáját és azon gondolkoztam, hogy mit fogok reggelizni, ha pár perc múlva leraktam a drágámat, egyszer csak egy hatalmas böffentés (még az apja is fejet hajthatott volna előtte) kíséretében végig hányta a hátamat és a bőrfotel támláját is, aminek nekidőlve üldögéltem. Meglepődtem rendesen,pedig babáknál ez igen gyakran előfordul, de nálunk a pár nap híján két hét alatt ilyen még nem történt, ezért egészen idáig számomra elképzelhetetlen volt. Pár másodtpercig csak ültem és gondolkoztam, hogy most akkor mit csináljak. Aztán Márkot beleraktam a babakocsiba, megtöröltem az arcocskáját, letakarítottam a fotelt, majd indultam volna zuhanyozni, mikor az én kicsi fiam üvölteni kezdett, hogy nem képzelem, hogy nem fog enni kapni ahelyett, ami kijött. Így történt, hogy lehányt háttal mászkáltam vele még 15 percig ( leülni nem tudtam, mert akkor már a derekamon folyt a madárlátta tej) majd mikor végzett, már enyhe fenntartásokkal vettem a vállamra, de megint csak egy szolíd kis büfike volt. Mondtam neki, hogy tartozik nekem annyivel, hogy most szépen elalszik, hogy én nyugodtan le tudjak zuhanyozni. Aludni nem aludt, de aranyosan elnézelődött, amíg én rendbe szedtem magam. Igen, minden nap tanul az ember valami újat. Ma megtanultam, hogy a büfi, az egy alattomos dolog, jobb az elővigyázatosság. Pár napja pedig azt, hogy pelenkázás közben valami mindig legyen a kezem ügyében, amit magam elé tudok kapni, ha jönne a pisi... vagy valami más is. Az elmúlt napok eredménye tehát: Ennyiszer voltam: lepisilve: 3
lekakilva: 1
lehányva: 1

Megérkezett!!

2010-07-14T02:39:00.001-07:00

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig. Rengeteget tudnék most írni, de csak nagyvonalakban felvázolom az elmúlt hetet.
Július 9-én pénteken reggel 6 órakor lekerültem a szülészetre, ahol az én meglepetésemre is, fájásokat mutatott a CTG. Egyáltalán nem fájt, ezért még inkább sima szülést szerettem volna, de kizárt volt, addigra előkészítettek a műtétre. Szenvedtem az infúziótól és a katétertől, szomjas is voltam nagyon. 1 óra alatt lement a 4 adag infúzió, közben megérkezett az orvosom, így 8:10-kor már toltak be a műtőbe, ahol megkaptam a gerincérzéstelenítőt, miután végre előkerült az aneszteziológus. Az egész tortúrából ez fájt legkevésbé és nem is volt annyira kellemtlen, pedig ettől féltem legjobban. 5 perccel később már nem éreztem sem a lábam, sem a hasam, semmit. És akkor meghallottam: Akkor kezdhetjük!
Összeszorítottam a fogam, becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy 10 perc és itt lesz az én kicsi Márkom. Nyomást és rángatást éreztem végig, ez nem volt kellemes, főleg, hogy (ebben az esetben sajnos) vizuális tipus vagyok, így tökéletesen eltudtam képzelni, hogy mit csinálnak velem éppen. A gyanumat megerősítette a műtőlámpáról visszatükröződő kép, amit azóta is igyekszem elfelejteni, ott és akkor pedig kifejezetten rosszuléreztem magam tőle. Nem is néztem többet arra. A következő emlékem, hogy leszívják a magzatvizet és annak ellenére, hogy semmit nem éreztem, megkönnyebbült a gerincem. Azután elkezdtek nyomni a mellkasom alatt, majd meghallottam azt az édes kis nyöszörgést amit addig vártam...aztán a kis nyöszörgésből ordítás lett és a paraván fölé emelte a doki a kicsikémet, hogy egy pillanatra én is láthassam. Annyit tudtam kinyögni, hogy de hát, lila! Mi baja van?? A nővér megnyugtatott, hogy az csak a magzatmáz, elvitték letisztítani, amint végeztek vele, visszahozzák, hogy megnézhessem. Onnantól csak az ajtót bámultam és vártam... nem tudom mennyi idő telt el, nekem örökké valóságnak tűnt, mire visszahozták. Nem tudtam se megfogni, se megsimogatni, tekintve, hogy félig béna voltam, a mozgatható testrészeim (kezeim) pedig le voltak kötve. Rettentő rossz volt, de megnyugodtam, mert mondta a csecsemős, hogy kiviszi az apukájának. Gondoltam, ott jó helyen lesz. Így is volt. Ismét nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, mire kitakarítottak, meg összestoppoltak, de határozottan megkönnyebbültem, mikor az orvosok megköszönték mindenkinek a munkát és hívták a beteghordót. Visszavittek a szülőszobába néhány órás megfigyelésre. Pontosabban addig kellett ott maradnom, míg újra meg tudtam mozdítani a lábamat. Bejött anyu (ő egyébként a szülőszobában végig velem volt a műtét előtt és után is) és mondta, hogy nagyon édes a pici, 51 cm és 3600 gramm. Fellélegeztem, hogy hál' Istennek, csak nem lett 4 kg, bár azért ez sem rossz. A császáros szobában ő volt a legnagyobb baba. Anyu kiment és bejött az Imre, kezében a mi kicsikénkkel. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azt a mosolyt az arcán. Még úgy félig bénán is madarat lehetett volna fogatni velem. Nem maradtak sokáig, mert az én Drágám rosszul van a "kórházos cuccoktól", egy kis injekció láttán képes lenne elájulni. Emellett meg ugye ott van az is, hogy jobban szenvedett, attól hogy én szenvedek, mint amennyire ténylegesen szarul éreztem magam. Ezért is voltam rá nagyon büszke, hogy leküzdötte a félelmét és bejött hozzám meg az infúziómhoz. Megcsodálhattam még egyszer Márkot, most már az apja kezéből. Ezután apa elszaladt telefonálgatni, anyu pedig még visszajött a babával, de jött a csecsemős és elvitte. Egész sokáig lent volt a családdal, pedig ilyenkor egy gyors bemutatás után rögtön fel szokták vinni a gyermekágyra, de a műtétem alatt behoztak egy koraszülöttet, így a Márknak kikészített inkubátort kellett használni. Ezért maradt addig, míg vissza nem jött a csecsemős, akit az agyvérzés kerülgetett, mert azt hitte, hogy elhagyta Márk papírját (anyuék lenyúlták az inkubátorból, hogy azt is le tudják fényképezni) és rettentő hálás volt, mikor visszakapta. Szóval őt elvitték, belőlem meg kezdett kimenni a bénító hatása és remegtem mint a kocsonya. Azt hittem, hogy fázok, a szülésznő állította, hogy nem, de én nem hittem neki. Ő ezt látta rajtam és jól betakart, rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem fáztam. A szülésznőnk nagyon aranyos volt, elkérte anyutól a fényképezőt és bejött a műtőbe, az ajtó előtt csinált képet (észre is vettem a vaku villanását, először nem értettem, hogy ki a .................. fényképezgeti a szenvedésemet és miért) majd Márkom első perceit a földön is megörökítette. Utólag is köszönjük neki!!! Vanda is ott volt természetesen, ő is bejött hozzám, de nem voltam valami beszédes hangulatban. Várták kint egy páran a kicsit. Imre, anyu, Vanda, Vili, Gábor... na meg a többiek, akik ugyan nem voltak jelen, de alig várták, hogy megérkezzen a manó. 2 órát töltöttem lenn még a szülőszobán, kaptam egy fájdalomcsillapító szurit (szerencsére a bénaságom miatt még nem éreztem) mert azt mondták, hogy nagyon fog fájni. Ezt sem hittem el, mert olyan volt csak, mintha izomlázam lett volna. Természetesen ismét kiderült, hogy nem próbáltak meg átvágni... sajnos, mert ami ezután jött, az maga volt a pokol. Nem tudom milyen lehet a sima szülés, de még mindig amellett teszem le inkább a voksomat így, hogy a császárt már próbáltam.
Ennyit tudtam egyelőre legépelni gyorsan, két etetés, büfiztetés között. A kórházban töltött és az itthoni napokkal még adós vagyok, de hamarosan pótolom!

Hétvégén már hárman leszünk

2010-07-06T03:06:00.000-07:00

Reggel ellátogattunk anyuval a doki bácsihoz, hogy megbeszéljük vele a szülés részleteit. Mármint azt, hogy anyu bent szeretne majd velem lenni és ennek vannak-e különösebb feltételei. A vizsgálat után elmondta az orvos, hogy terminus túllépés esete áll fenn (tudom ám, hogy mit jelent :-) lemagyarosítva annyit tesz, hogy a kiírt időpontra nem lett meg a baba). Jó, mondtam, hogy ezt tudom. Feltűnt. Aztán jött az, amitől féltem: be kell vonulnom holnap a kórházba. Oké, ezt is sejtettem, de azért volt egy kis alkudozás. Megegyeztünk, hogy én készségesen becsekkolok holnap hajnali 7-kor, cserébe legkésőbb pénteken baba lesz, de az is lehet, hogy már holnap. :-) Miután mindent megbeszéltünk (legalábbis én azt hittem) akkor ért hideg zuhanyként, amit az orvos mondott: "Emellett én császár metszést javasolnék, mert a baba súlya 3900 gramm." Szerintem nem kell különösebben kihangsúlyoznom, hogy nem sok híja volt, hogy leforduljak a székről. Nem csoda, hogy eddig nem született meg, hát ő már most látja, hogy esélytelen lenne bemásznia a keskeny szülőcsatornába. Azóta is a hasamat nézegetem, hogy hogy fér el benne egy ekkora baba. Nem baj, megizmosodok majd legalább az emelgetéstől. Elmúlt a kezdeti ijedtségem és csak arra koncentrálok, hogy lehet, hogy holnap már köztünk lesz a mi kicsi, kövér, boldog Márkunk. Minden más már lényegtelen. :-) Jövő héten jelentkezem az "élmény beszámolóval".

A focihoz kötődő tapasztalataim

2010-07-05T04:47:00.000-07:00

Gondolkoztam, hogy vajon tapasztalatot vagy pedig élményt írjak-e, de arra jutottam, hogy élménye ezzel kapcsolatban azoknak volt, akik hallották a tapasztalat szerzésem folyamatát, de azoknak azt hiszem maradandó. Leírok 1-2 történetet, amiből teljesen egyértelművé válik, hogy a foci és én nagyjából köszönő viszonyban sem vagyunk. Pedig én becs' szó, igyekeztem.
A nem létező kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy a suliban tesi órán ritkán bár, de előfordult, hogy arra kényszerítették a lányokat is, hogy focizzanak. Húztam persze a számat, mert milyen dolog ez? Lány létemre focizzak? A fiúknak miért nem kell gerendán egyensúlyozva mérleget csinálni vagy felemás korláton spárgázni? Duzzogtam nagyokat, nem is voltam hajlandó aktívan részt venni ebben a fajta tevékenységben, általában beálltam kaput támasztani,ami szó szerint így volt, mert lássuk be, a lány foci (bocsi Dóri, nem a profi csapatokra gondolok, hanem az ilyen rögtönzött balerina társulatokra mint a miénk volt) nem arról híres, hogy záporoznak a szebbnél szebb gólok. Ám egyszer valami véletlen folytán mégis arra vetődött egy labda, erre én persze nem voltam felkészülve és olyan filmbe illően talált pofán, egy száguldó meteor sebességével. Ekkor volt közöm utoljára olyan labda tevékenységhez, amit lábbal végzünk.
Tavaly egy szép tavaszi vasárnap délután Vanda rávett, hogy menjek el vele itt Kőrösön egy foci meccsre, úgysincs jobb dolgom, unatkozni meg ott is tudok, de legalább levegőn vagyok és szotyizni is lehet. Belementem. Hozzá kell tennem, hogy előző este bulizni voltunk, ezért fáradt is voltam, na meg a vodka-martini... nem részletezem. Fél óra után feltűnt, hogy vannak a pályán olyanok, akiken szép szines mez van, meg vannak páran fekete-fehérben. Néztem őket, gondolkoztam, aztán félhangosan megkérdeztem Vandától, hogy oké, hogy a szinesek az egyik csapat, de hol van a másik, akivel játszanak és miért rohangál ennyi bíró a pályán... Mikor többen körülöttünk olyan "ugye csak viccel" tekintettel pislogtak felénk és Vanda azonnali távozást javasolt, ráébredtem, hogy lehet, hogy már nem divat, hogy a bíró fekete-fehérben van, a játékosok meg szinesben és akkor megvilágosodtam: a bírók a másik csapat. Jó, már késő volt, de legalább megtörtént. Természetesen ez azóta is visszaköszön néha. A "hány sárga és piros lapot kell vinnie egy meccsre a bírónak" tipusú kérdések azért mára már letisztultak és nem is nagyon foglalkoztat ez a foci dolog, de most, hogy elkezdődött a vb és nem hallok másról csak Afrikáról, vuvuzeláról (na,erről először azt hittem, hogy egy indián törzs), lesről, ismeretlen országok csapatairól és persze egész nap el sem lehet kapcsolni a meccsről, kénytelen vagyok ezt nézni én is és akaratlanul is, de néha felmerül bennem néhány kérdés, amikre azonnal választ akarok kapni, hogy ne érezzem magam teljesen hülyének. Imre nem könnyíti meg a felzárkóztatásomat, mert ha éppen nem elbeszélünk egymás mellett, mert ő nem érti, hogy mit kérdezek én meg nem tudom másképp megfogalmazni, akkor rendszerint kitalál valami hülyeséget, hogy újra vakvágányra kerüljek. Az első meccset nézve azon agyaltam, hogy hogy is van az, hogy mondjuk egy angol játékos portugál csapatban játszik, a vb-n mégis "haza megy". Rövidke magyarázás után megfejtődött a rejtély. Ami viszont igazán gonosz volt tőle, az az volt, mikor megkérdeztem, hogy mi értelme van annak, hogy zászlóval a kezükben ácsorognak a pálya szélén a fickók, meg bent is futkos egy (nem akartam megint csőbe húzni magam a sok bíró dologgal). Erre azt a válszt kaptam, hogy aki bent futkos, az nem is bíró, hanem a közönségből kisorsolt szerencsés néző, aki onnan bentről nézheti végig a meccset. Gyanus volt a dolog, de én ezzel nem kötözködtem, ki tudja, hogy milyen reklám fogások meg pénzcsinálási lehetőségek vannak még a vb idején. Viszont mikor a "szerencsés néző" lefújta a meccset, akkor rájöttem, hogy csúnyán kihasználták a hiszékenységemet és át lettem vágva. Azóta egyszer ennyit kérdeztem meg, hogy mi is az a les, de ezt eddig senki nem tudta nekem elmagyarázni, a "nem látod, hogy rossz helyen áll" tipusú válaszokat nem tekintem potenciális magyarázatnak. Mindegy, talán egyszer annak is eljön az ideje, hogy ezt megtanuljam. Ha nem, azt sem bánom. A focihoz cseppet sem értek, de ezzel még talán elélek valahogy. :-)

9.hónap

2010-07-03T04:16:00.000-07:00

Így nézek ki 9 hónapos terhesen. Vagyis pár napja már a 10-et tapossuk... Az eredmény: Terhességi csíkok, +13 kg, (soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életben 70 kg leszek.). Gyerek pedig még sehol. Vasárnap voltunk anyuval vásárban, ott megkérdezte egy rettentő szemfüles srác, hogy babát várok-e. Erre mit mondjak? Nem b...meg, dinnyét csempészek... Ennél már azért egyértelműbb a helyzet. Az én drágám szokta mondani, hogy hátulról nem is látszik, hogy terhes vagyok, jól nézek ki. Aranyos még akkor is, ha csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, mikor szomorúan nézegetem a csíkjaimat. Nem baj, a kilók majd lemennek, a többit meg elrejtem. :-)

Helyzetjelentés

2010-07-01T01:34:00.000-07:00

A helyzet az, hogy nincs helyzet. Mára vagyok kiírva,de Márknak nyoma sincs. De még csak arra utaló jel sincs, hogy tervezgetné már a születést. Napok óta győzködöm, hogy ugyan induljon már el. Fellépcsőztem már párszor Vanda 8. emeleti lakásába, guggolásokat csináltam, a coca-cola tonik gyártó részlege simán megélhetne belőlem, az ablakokat is lemostam, sütit sütöttem, meleg vízben áztattam magam, de ez a gyerek csak nem akar megszületni. A gyanúm az, hogy szórakozik, tudja, hogy már rettentő sokan várják, ezért fityiszt mutat a világnak és lubickol tovább. Ezt az egyetlen magyarázatot találtam ma, mikor a ctg-vel a hasamon feküdtem a kórházban. A szívverés mellett a legkivehetőbb hang a magzatvíz hullámzása, aminek egy az egyben olyan hangja van, mint mikor az ember ül a tengerparton és hallgatja a tenger partra érkezésének és visszahúzódásának jellemző, semmi mással össze nem téveszthető megnyugtató, nyarat, emlékeket idéző hangját. Így jobban belegondolva bolond lenne az a gyerek, ha önként feladná a saját kis tengerét. :-) Más oldalról nézve viszont hajthatná annyira a kíváncsiság, hogy azt mondja, egye fene, legyen mindenkinek egy jó napja, úgyis szűkös már a hely, anyámat minden nap a sírógörcs kerülgeti, hogy egyre melegebb van, én meg még fűtöm is belülről, hát megszületek... De nem. Ehelyett azt mondja, hogy na jó, nesze nektek belőlem egy kicsi: és megjelenik az oldalamon egy kis könyök, egy kis térdecske vagy egy kis lábacska. Ilyenkor mindig az Alien című film jut eszembe, pont ilyen mozzanatokkal kezdődött ott is a gond. Pár napja mondtam az apjának, hogy most már beszélgessen el a fiával, mert jó lenne, ha befejezné a kínzásomat. Erre (éljen az atyai szigor) odatette a tenyerét a hasamra, odahajolt és szinte éneklő hangon "fegyelmezett": kis makiiiii, mikor bújsz már ki??? Na mondom, köszi, látom magam előtt a jövőt. 4 év múlva ilyenkor nem egy, hanem kettő hímnemű egyed szeme tapad majd egész nap a tv-re, ketten ordítanak válogatás nélkül, hogy góóóól (mindegy ki rúgja, csak szép legyen). Én meg vihetem egyiknek a sört, másiknak a kakaót és természetesen esélyem sem lesz arra, hogy azt nézzük, amit én szeretnék. Ezt a részét nem teljesen gondoltam át, mikor kijelentettem, hogy nekem csak fiam lehet. Tegnap ezzel is próbáltam kicsalogatni Márkot: Foci vb van, ha sietsz, még pont elkaphatod a legjobb részeket, igérem, ki sem kapcsolom a tv-t. Hát, ez sem jött be. Ha valakinek van valami használható ötlete, akkor szeretettel várom. :-) Az elvetemültektő tekintsünk el, mert volt már olyan, aki azt mondta, hogy ne egyek mást egész nap, csak gyümölcsöt, ha kiéheztetem a gyereket, akkor ki akar majd jönni...nem megkínozni akarom szegényt, hanem kicsalogatni. Eddig nagyon jól bírtam, de ezek az utolsó napok már nagyon nyűgösek. Főleg az esték, mert én nem tudok aludni a melegtől, a légkondit meg nem lehet bekapcsolni, mert életem párja 30 fokban is nyakig betakarózva alszik, mert ő fázik, bepróbálkoztam ezért a ventillátorral, ami ugye csak rám nyomja a hidegnek éppen nem mondható levegőt, de a semminél több, annak viszont a hangjától nem tud aludni. Ez van felénk mostanság, írok majd egy külön bejegyzést az idei foci vb-hez fűződő tapasztalataimról, most viszont megyek és lejegelem magam, mert kibírhatatlan ez a meleg. Aki olvassa a blogomat, légyszi jókívánságok helyett szülési fájdalmakat küldjön!

Foglalkozása: Drogbáró

2010-06-08T07:07:00.000-07:00

Érdekes emberek laknak az utcánkban, hihetetlen képzelő erővel megáldva. A kedvenc történetem a Nénihez köthető. Nyílván nem ez a becses neve és minden valószínűség szerint a blogomat sem olvassa, ennek ellenére bevédem magam a következő jól kitalált szöveggel:
Kedves olvasók! A következő sztori fikció alapján íródott, a történet, a helyszín, illetve a benne szereplő személyek a képzelet szüleményei. Amennyiben bárki magára ismerne valamely karakterben, azt biztosíthatom, hogy véletlen egybeesésről van szó.
Valami ilyesmit alkalmaznak az Irigy Hónaljmirigy műsorok előtt, megjegyezném, nem hülyeség. Na de kanyarodjunk vissza a Nénihez, aki az utcánkban lakik. Vannak ugye ilyen szokás félék mindenki életében. Jók, rosszak, ilyenek, olyanok. Az ő szokása a hallgatózás, amit talán már nem is szokásként tart számon, hanem valami féle missziós feladat vagy világmegváltó programként, mivel a nap 24 órájában aktívan végzi. Mindenki tudja természetesen, hogy ezt a túlfűtött kíváncsiságot igazából a szeretet vezérli. Aggódik a lakótársai boldogságáért, ezért szeretne mindig mindenről tudni. Hogy hogyan derült erre fény? Gonosz pletykának gondoltam, mikor azt hallottam, hogy a Néni a nyitott wc ablaknál szokott hallagtózni, ami az utca végénél található, ahol a fiatalok éjszakai, az idősebbek pedig társadalmi életet szoktak élni. Aztán viszont az egyik régi ismerősünk azt találta mondani a jelzett ablak alatt egy átmulatott késő éjjeli éjszakán, hogy "nem kéne a wc-ben hallgatózni". Eddig ettől nem lenne különösebben izgalmas a szori, de ezután érdekes, elgondolkodtató dolog történt... a Néni megsértődött!!!! Innentől elkezdtem odafigyelni a vele kapcsolatos hírekre, gondoltam, érdemes. Ekkor tudtam meg, hogy a Néni világnézete szerint, mindenki, akinek nagy, fekete kocsija van, az drogbáró. Na, mondom az klassz...anyukám is, a párom is, a húgom barátja is drogbárók, sőt a húgom is az volt egy hétig, amíg anyu nyaralni volt és ő használta az autóját. Mondtam is neki, mikor mentünk Kecskemétre, hogy akkor most tegyük fel a napszemcsit és bármit megtehetünk. Elgondolkoztam, hogy ha meglesz az autócska, amit kinéztem magamnak és esetleg fekete lesz, de a nagy kategóriának nem felel meg teljesen, akkor én leszek a díler? Vagy ha ezen a szín szerinti kategorizáláson haladunk tovább aminek gondolom az volt az alapja, hogy a fekete ugye sötét szín, akinek ilyen autója van, az sötét ügyleteket bonyolít, akkor ezt úgy kell értelmezni, hogy ha anyunak meglesz az új, nagy, fehér kocsija, akkor anyu mentős lesz? A papám meg a piros suzukijával tűzoltó? Még elképzelni sem tudom, de biztosan hamarosan kiderül. :-)

Így kell szakszerűen megszivatni saját magunkat:

2010-05-28T07:55:00.000-07:00

A terhesség alatt nem voltak különösebb kirohanásaim semmi étellel szemben. Nem kívántam semmit úgy, hogy remegtem érte, illetve nem voltam rosszul semmitől. Egyetlen dolog van, aminek nem tudok és nem is akarok ellen állni, ez pedig a dinnye. Ezen belül is a kecskeméti piac szélén található dinnye-guru bácsitól származó a kedvencem. Hogy miért? Mert ő mindig finom, édes gyümit ad nekem, így haza érve nem kell elrebegnem hat Mi Atyánkot, hogy ne csalódjak túl nagyot, ha nem is a legjobb, de legalább ne kelljen kidobni. Mindig tudom, hogy felvágom, megcsapja az orromat a jó dinnye illat, aztán már falhatom is kiló számra. Na ezzel sikerült jól kib..sznom saját magammal egyik nap. Azt már említettem lentebb, hogy az estéim elég érdekesek mostanában, mert óránként fel kell kelnem pisilni, így nem sokat alszom. Na már most, a helyzetemen nem segített túl sokat az, hogy egyik délután szépen elfogyasztottam egy 12 kilós dinnyét... Megettem és negyed órán belül elkezdődött a szenvedésem. Nem túlzok, 5 percenként kellett rohannom a mosdóba, nem csak úgy szépen komótosan, hanem szó szerint rohantam. Azt hittem, soha nem lesz vége, eszembe is jutott Mirtill cica esete. Hadházi mesélte egy showder klubos felléppésen, hogy ez a bizonyos cica barátja családjának a szeme fénye volt, azonban szegény áldozatul esett az alkohol másnapi agyat tompító hatásának. Röviden az történt, hogy a 20 cseppes reggeli cicavitamin helyett a ló vízhajtóját csepegtette a tálkába. Ezzel együtt járt természetesen az is, hogy a cica ebből 20 csppet kapott, a lónak azonban csak 4 volt felírva... Hogy ezután mi történt? Hadházi röviden és tömören fogalmazta meg: "Mirtill cica áthugyozta magát a másvilágra." Na, azt kell mondjam, hogy tökéletesen együtt éreztem szegény macskával, hiszen én is biztos voltam abban, hogy itt a vég. Szerencsére ez az érzésem kb. másfél órával és rengeteg wc papírral később tompult, majd szépen lassan el is múlt. Persze nem volt elég ez a kis baleset ahhoz, hogy megszakítsa rajongásomat a 90% vizet tartalmazó gyümölcs iránt. Azóta is minden nap hódolok a szenvedélyemnek, de azért tanultam ám az esetből. Egy nagy dinnyét elosztok 2 napra, így megkímélem magam attól, hogy a napi ajánlott kilóméter adagomat a wc és a nappali között járjam le.
Készült néhány kép is a napokban, igaz, dinnye nincs rajtuk, de lassan én magam is arra hasonlítok, így azt hiszem ez is elég lesz. :-) Ráadásként pont Márk baba ruhácskáinak pakolászása közben lettem megörökítve, így az elkészült szobájából meg tudok mutatni néhány részletet! Imádom ezt a szobát, néha csak úgy bemegyek, leülök a szőnyegre és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz, mikor már ő is ott fekszik a kiságyában vagy játszik a macis játszószőnyegén. Várjuk ám már! :-)

Érdekes!

2010-05-25T06:21:00.000-07:00

Találtam egy nagyon aranyos kis beszélgetést amin el is gondolkodtam. Olvassátok el, aztán leírom, hogy én min agyalok azóta is! :-)

Két kis iker magzat beszélget az anyaméhben:
-Te hiszel a születés utáni életben?

-Természetesen.A születés után valami fontosnak következnie kell. Talán itt is azért vagyunk,hogy felkészüljünk arra,ami ezután következik.

-Butaság! Semmiféle élet nincs a születés után.Egyébként is,hogy nézne az ki?

-Azt pontosan nem tudom,de biztosan több fény lesz ott, mint itt, meg nagyobb szabadság. Talán saját lábunkon fogunk járni, és saját szájunkkal fogunk enni.

-Látod micsoda ostobaság ez! Járni nem lehet! És szájjal enni-ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsínóron keresztül étkezünk. Ha ezt elvágják,mindennek vége. Az anyaméhen kívül nem lehet élni,mert a köldökzsinór már most is túlságosan rövid.

-Nem tudom,de valami biztosan lesz,csak minden másképpen,mint amihez mi itt hozzászoktunk.

-De hát onnan még nem tért vissza senki,hogy beszámolt volna.Hidd el, a születéssel egyszerűen véget ér minden! Különben is az élet nem más,mint örökös zsúfoltság és bizonytalanság a sötétben.

-Én nem tudom,hogy milyen lesz,ha megszületünk,de bizonyára megláthatjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.

-Milyen mamát? Mama nincs. A köldökzsinórból nem lehet következtetni a létére.Te hiszel a mamában? Szerinted ő hol van és milyen?

-Hát...hát mindenütt.Körölöttünk, bennünk.Neki köszönhetően élünk.Nélküle egyáltalán nem lennénk.

-Ezt én nem hiszem.Én soha semmiféle mamát nem láttam,tehát nyilvánvaló,hogy nincs.

-No,de néha,amikor csendben vagyunk, halljuk,hogy énekel, és az is érezzük,hogy simogatja körölöttünk a világot. Tudod,én tényleg hiszem,hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

:-) Ugye milyen helyes? Szóval, ami ezzel kapcsolatban beindította a fantáziámat az az, hogy eddig természetesen úgy gondoltam, hogy az én egyre nagyobb és ducibb fiacskám is alig várja már, hogy megszülessen és megkezdje a földi életét. Az meg sem fordult a fejemben, hogy szegény elképzelni sem tudja, hogy mi vár még rá, neki még nem természetes dolog az, hogy meg fog születni, nőni, járni, beszélni fog, kikerül a megszokott, békés kis világából, ahol most az okozhat neki egyedül gondot, ha korog a gyomrom és nem tud tőle aludni, vagy hogy nem tud egy kényelmeset nyújtózni mert mindig "belém ütközik". A születés utáni élet neki még ugyan olyan nyitott kérdés, mint nekünk az, hogy mi történik a halál után, vagy a kacsának, hogy van-e élet a karácsony után. Most gondoltam át ezt először és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha a születése után el tudná mesélni, hogy mit élt át bent, mire emlékszik és biztosan neki is lenne egy csomó kérdése, hogy mi történt akkor például, mikor perceken keresztül rengett körülütte minden, valami zavaró, erős hang kíséretében (félrenyeltem és a köhögőrohamtól fulldokoltam). Vagy hogy mi volt az, mikor a falon keresztül olyan jó meleget érzett, a melegség néha el is mozdult és hol kisebb hol nagyobb felületen lehetett érezni (a kis felület volt az én kezem, a nagy apáé, az elmozdulás pedig a simogatás volt) vagy az a bigyó, ami kijött a falból és hozzá ért (Vanda ujja, mikor bökdöste a hasamat, hogy mozgásra bírja Márkot)
Szóval érdekes dolog a pocaklakó szemszögéből is átgondolni a terhességet. Nagyon tudok örülni, ha felfedezem, hogy nőtt egy centit a hajam. Ő milyen boldog lehetett, mikor felfedezte, hogy nőttek kezei meg lábai. :-)

A nap tanulsága

2010-05-16T10:01:00.000-07:00

Nem terveztem, hogy írok ma, bár lenne miről, például tegnap volt az 5 éves osztálytalálkozónk, csak képek nem készültek (többek szerencséjére szerintem) ezért úgy döntöttem, hogy keresek majd pár régi osztályképet vagy hasonlót és azokkal együtt készítek egy bejegyzés.
Na de ami miatt mégis billentyűzetet ragadtam az az, hogy megosszam veletek azt a hírt, amin hangosan felröhögtem a híradót nézve (nincs köze a politikához, bár az is képes ilyen reakciót kiváltani) ami tegyük hozzá nem annyira indokolt egy ilyen jellegű műsor figyelemmel kísérése alatt. Minden tiszteletem Várkonyi Andreáé, aki ezt a hírt rezzenéstelen arccal volt képes felolvasni:
" Kilenc német turista ragadt benn egy hat személyes fővárosi liftben. A túlsúly miatt a lift süllyedni kezdett és beszorult. A pórul jártakat a lift tetejének kivágásával, létrán sikerült kimenteni. A csapat egy tagját kórházba kellett szállítani, bár ő nem volt a liftben. Miközben várta, hogy társait kimentsék, megbotlott és elesett."
:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen esős, undorító napon pont a híradó lesz, ami jobb kedvre derít. Okos ember mások kárán tanul: Ha én ilyen helyzetbe kerülök, biztos bepaszírozom magam a hat személyes liftbe a kilenc ember mellé, nem kockáztatom meg, hogy balesetet szenvedjek a veszélyes terepen. :-D

Visszaszámlálás kezdődik!

2010-05-15T04:47:00.000-07:00

Igen,előre szeretnék elnézést kérni, de a mindennapjaim semmi másról nem szólnak már, csak a babáról, így írni is erről fogok most a legtöbbet. Elkezdtük a 34. hetet. Akinek ez nem mond sokat, annak elárulom, hogy a terhesség teljes hossza 40 hét. Azaz valamivel kevesebb, de én nem kötözködöm az orvostudománnyal, legyen annyi. Azt hittem, hogy így a vége felé már nem fogom igazán számolgatni a heteket, de most kezdtem csak igazán. Az előző blogom utolsó bejegyzése a magas vércukrom miatti kórházba vonulásomról szólt. Arról csak annyit, hogy mikor bementem, a közérzetemmel semmi gond nem volt, estére már hőemelkedésem volt és biztos voltam benne, hogy nem fogom kibírni bent azt a 4 napot. Az se segített túl sokat a helyzetemen, hogy 2 nap alatt 16 vérvéten kellett átesnem, illetve hogy jóformán nekem kellett kommunikációs csatornát képeznem az orvosom, a cukros doki és a többi vizitbajnok között. Hihetetlenek. Az nem számít, hogy engem tűpárnának használtak, de nehogy már a másiknak legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy a cukros dokimmal kettőször találkoztam, ebből az egyik alkalom a zárójelentésem megírása volt (ekkor már nem utáltam annyira, csak figyeltem a kezét, hogy nyomja már azt a pecsétet).Az utolsó napra nem csak bennem, hanem a terhes-patológia orvosainak nagy részében összeállt a kép azzal kapcsolatban, hogy mit kellett volna csinálni amíg bent voltam. A semmin meg a szúrkáláson kívül mondjuk. Ott akkor megfogadtam, hogy én ide többet vissza nem jövök, az tuti. Majd ha már félig kilóg a gyerek, akkor beindulunk, hogy tutira azonnal a szülőszobára kerüljek, onnan pedig szerény elképzelésem szerint néhány órán belül fel a gyermekágyra. Pár órával később már sétálgatni fogok, 3 nap múlva pedig jövünk haza, Márknak meg sem fordul majd az ici-pici fejében, hogy besárguljon, nem sodorná veszélybe ilyen meggondolatlansággal a kapcsolatunkat. Aztán hazaérünk, ő eszik, alszik, aranyoskodik és minden nagyon szupi lesz. Előre szaladtam nagyon. Szóval, a cukromat azóta itthon ujjbegy szúrós géppel nézegetem,általában rendben van, de oda kell figyelnem arra, hogy mit eszem, meg leginkább mit nem. Nem is híztam azóta egy dekát sem. Sőt! 67-ről 65 kg-ra csökkent a súlyom. Viszont itt nincs ám vége a megpróbáltatásaimnak. Amint a hőmérséklet 25 fok fölé emelkedik én azonnal halálomon vagyok, vizesedem, szenvedek. Esténként nem tudok aludni, mert 4X-5X fel kell kelnem pisilni, de akkor felkel a gyerek is, bugizik egy ideig annak örömére, hogy nagyobb lett a helye, ezzel feltornázza a gyomorsavamat, mire pedig ez elmúlik, megint pisilnem kell és kezdődik minden előről. A hasam is elég nagy már ahhoz, hogy véletlenül se tudjak kényelmesen feküdni. És ha még ez is kevés lenne, a szivem is elkezdett "vicceskedni". Néha fogja magát és úgy csinál percekig, mintha lefutottam volna maratont, ki akar ugrani, alig kapok levegőt és melegem van nagyon, majd egyik dobbanásról a másikra, mintha megállna, elmúlik. Az egyik ilyen roham alkalmával 199-es pulzust mértem. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy én egy hős vagyok, hogy még élek. De nem szórakozok ezzel a hősködéssel, az orvosom rögtön elzavart kardiológushoz szív uh-ra. Nem tervezem, hogy 23 évesen infarktust kapok. Természetesen minden bajomat leírtam egy naplóba, hogy ha esetleg néhány év múlva valami miatt agymenésem lenne, megbolondulnék vagy egyéb és azt mondanám, hogy jöhet még egy gyerek, ezt visszaolvasom és tuti,hogy minden ilyen jellegű késztetésem azonnal elmúlik. Persze vannak szép pillanatok is, ez egyik ilyet meg is írtam lentebb, de mikor nekem valaki azt mondja, hogy ez a 9 hónap a legszebb az életben, vérben kezd forogni a szemem és teljes erőből tudnám az illető nyakát megcsavargatni, hogy kiszedjem belőle, hogy pontosan melyik részére is gondol. Cukor, víz, fájdalom (mindenhol), vérvételek,vizsgálatok,túlsúly cipelés, légszomj, görcsök. Ezek elviselésében segít az, hogy tudom ki vár a végén, de biztos, hogy kapásból 10 dolgot fel tudnék sorolni, amit jobban élveztem az eddigi életemben, mint a terhességet.

Közkívánatra

2010-05-10T07:50:00.000-07:00

Az a hír járja, hogy az előző blogom sértette némelyek személyes meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy nekem mit kéne és mit nem kéne leírnom. Ez az a része a dolognak, ami önmagában cseppet sem tudna érdekelni, azonban ihletet nyertem! Biztos vagyok benne, hogy senki figyelmét nem ragadta meg különösebben a következő fogalom: kerítésalpinista (ha csak nem vette magára, ebben az esetben viszont ajánlom szives figyelmébe a bejegyzés címét: a gödrök első számú törvénye:ha benne vagy, ne áss tovább!). Volt hozzá egy sztori is, de ezt most nem írom le újra,aki ismeri a történetet, annak ennyi is elég Mondjuk ott sem részleteztem, csak felsorolásként megemlítettem. A felháborodás okát pusztán azért nem értem, mert ha jó emlékszem, akkor nem soroltam neveket, de még csak monogrammokat sem, hiszen nem a lejáratás volt a célom. Legalábbis meg sem fordult ilyen a fejelmben. A felháborodás vagy valódi volt, amit nem értenék, vagy csak egy remek indok a kapcsolatfelvételre, amit tökéletesen értek, csak értelmét nem látom, de ebbe nem fogok belebonyolódni. A továbbiakban nem is fogok ehhez hasonló dolgokkal foglalkozni, ahogy eddig sem tettem, de ez nem azt jelenti, hogy süket vagyok vagy vak, csak akadnak sokkal fontosabb és érdekesebb dolgok is az életemben, mint másoknak elmagyarázni, hogy ahogy Éva barátnőm fogalmazott "sepregessen mindenki a saját udvarán".

:_)

2010-05-09T23:27:00.000-07:00

Annyi mindenről szeretnék írni, de valahogy soha nem jutok el odáig, hogy leüljek a gép elé és befejezzem a bejegyzést. Tegnap viszont történt valami, amit azonnal szeretnék megosztani veletek, mert annyira megható volt és azt hiszem komoly kihatással van és lesz az életemre. Szóval, eddig erre az egész gyerek dologra úgy tekintettem, hogy jól van, hát majd megszületik és akkor biztos többet fog jelenteni, mint most, amikor már látom is, nem csak a érzem a mocorgását. A terhesség pedig pláne egy olyan dolog, amit soha nem fogok visszasírni. Igen, be kell látnom, hogy nem vagyok az az ősanya tipus, aki arra született, hogy újabbnál újabb lökettel lássa el az emberiséget. Azonban tegnap valami megváltozott. Azt tudni kell, hogy elég pocsék napom volt (szarnak is mondhatnám nyugodtan) és emiatt az életkedvem sem szárnyalt égi magaslatokban. Szegény picikém megérezhette, hogy valami nem stimmel, mert egész nap alig éreztem, pedig amúgy rettentő aktív baba, néha szinte nem is csak mocorog, hanem táncol és ugrál. :-) Tegnap pedig apró kis fészkelődéseken kívül nem nagyon adott jelet magáról. Korán le is feküdtem még tv-t nézni sem volt kedvem. Feltűnt, hogy akkor se kezdett indiántáncba és átgondoltam, hogy biztos meg van ijedve attól, hogy feszült vagyok. Elkezdtem neki magyarázni, hogy nincs semmi baj, rátettem a hasamra a kezem, mondtam neki,hogy legyen bármilyen rossz kedvem is bármi miatt, őt nagyon szeretem (ezt most először mondtam ki és tényleg úgy is gondoltam) ahogy ezt mondtam, hirtelen ütött egy nagyot a tenyerem alatt,mintha azt akarná jelezni, hogy oké, nincs gond, én is szeretlek. Hát nem vagyok az a meghatódós tipus, de most először a terhesség alatt megtörtént és könnybe lábadt a szemem. Átértékelődtek bennem a dolgok. Sok ember van az életemben, akit szeretek, akik szeretnek, de ő az első, akiért maximálisan én vagyok a felelős, akinek mindig éreznie kell majd, hogy mellette vagyok és már nem a saját kis életem lesz az elsődleges, hanem ő. Nem akarhatom, hogy az én gondjaim kihassanak rá is, emiatt pedig feszült legyen. Minden kicsinek kijár a boldog, felhőtlen gyerekkor, ami nem szólhat a felnőttek hülyeségeiről. A tegnapi eset óta még biztosabb vagyok benne, hogy mindent éreznek, még ez a picike is, akinek tulajdonképpen még el sem kezdődött az élete. Persze mondanom sem kell, hogy a "beszélgetésünk" után egész este megállás nélkül pörgött Márk baba, próbálta bepótolni az egész napos vegetálást. Most valahogy nem bántam. :-)

Nem adom fel!

2010-05-03T00:18:00.000-07:00

Újra itt vagyok! Nem bírtam sokáig a blogmentes életet, kialakult köztem meg a kis blogom között valami féle furcsa függőség. Ő nem tud nélkülem létezni, én pedig sokszor megfeledkezve arról, hogy kitöröltem szegényt, leültem a gép elé, hogy megosszam vele a friss történéseket.
Na most... a helyzet az, hogy rendkívül jól esett, hogy a törlés után 2 napon belül többen is felhívtak, mert az hitték, hogy meghaltam, mivel eltűnt a blogom. Akkor azért kicsit elgondolkoztam. Ha nem vagyok valamelyik közösségi oldal tagja vagy esetleg nincs valami kötődésem a világhálóhoz, akkor én már nem is létezem? Nagyon úgy fest, hogy ez a helyzet. Csak sajnos sokan félre értelmezik ezeknek a funkcióját. Emiatt is döntöttem úgy, hogy bár tagja maradok az iwiwnek, eltüntetem a képeket és a lényegesebb infókat, illetve megölöm a teremtményemet (megjegyezném azért, hogy magamnak elmentettem minden bejegyzésemet:)). Első sorban magamnak kezdtem el írni és azoknak, akiket én érdeklem és az életem, nem pedig az, hogy egy-egy bejegyzésemből hogyan lehet kiragadni és átmagyarázni számomra jelentéktelennek tűnő részeket, hogy aztán megpróbáljanak belerondítani az életembe. Először felidegesített, hogy egyeseknek tényleg nincs jobb dolguk, mint a blogomtól várni a legfrissebb pletykatémát, aztán viszont átfordítottam a dolgot és rájöttem, hogy valójában inkább az lehet, hogy az én életem érdekesebb mint a sajátjuk. Csendben megjegyzem, hogy talán azért van ez így, mert nem azzal vagyok elfoglalva, hogy ki mennyit hízott, fogyott, hogyan becézi a saját párját, vár gyereket ( ez itt kicsiny városunkban rettentő nagy szenzáció, lehet önkéntes missziókat indítani az apa személyének felderítésére, az senkit nem érdekel, hogy nyílvánvaló a dolog, mert ugye sose lehet tudni...) Tanulható folyamat az, hogy hogyan kell a saját életünkkel foglalkozni első sorban. A pletykálkodás nem 100%-ig rossz dolog, mi is szoktunk, ha összeülünk a barátnőimmel meg Viktorral, csak nem mindegy, hogy szűk baráti társaságon belül minimális rosszindulattal a saját szórakoztatásunk céljából elmondjuk, hogy mit hallottunk, vagy válogatás nélkül, fűnek, fának terjesztjük a hülyeséget, mint valami szektás (állítom, ha vallást alapítanának, a reformátusok meg katolikusok elbújhatnának mögöttük).
Summa summarum (mielőtt valaki kitalálná, hogy latinul káromkodom újabban idebököm, hogy azt jelenti, mindent összevéve) arra az elhatározásra jutottam, hogy írom tovább a kis dolgaimat, mert jól esett, hogy kialakult egy kisebb "rajongó táborom", akik tényleg szerették olvasni a kis irományaimat. Nektek üzenem, hogy letisztultak a gondolataim, fontosabbak vagytok, mint a "felebarátaim", akiknek meg azt üzenem, hogy tudjátok... lehet, hogy mosolyogva visszaköszönök, de... >:-)