Megbolondultam:-)

Amióta Márk megszületett, sokszor volt rémálmom azzal, hogy megint terhes vagyok. Egy ilyen mondat után, nyílván akadnak olyanok, akik szivük szerint megköveznének, de tényleg nagyon nehezen viseltem. Ehhez képest állítólag nem is szenvedtem nyíltan, csak az utolsó hónap volt kicsit nyűgösebb. Aztán mikor Bucc megszületett, nehezen bírtam, hogy a megszokott 8-9 óra alvás helyett, annak a háromnak is örülnöm kell, ami esténként jutott nekem. Eltört párszor a mécses, mikor már annyira fáradt voltam, hogy alig éltem. Nem is Márkkal volt a gond, ő nagyon jó baba volt, születése óta max. kettőször kelt fel éjszaka, én viszont nem tudtam visszaaludni, így előfordult, hogy 1 órát aludtam két ébredés között. Mély tiszteletet kezdtem tanusítani az ikreket nevelő anyukák előtt és sokszor elmotyogtam egy halk imát, hogy csak egyszer jussunk el odáig, hogy átalussza az estét. Szóval ilyen lelki állapotban, mikor azt álmodtam az 1 hónapos gyerekem mellett, hogy megint terhes vagyok, nem csoda, hogy sírva ébredtem. Azóta viszont Márk "megnőtt". Fél 9 körül már mindig alszik, ébredni pedig csak hajnali 5-kor szokott, gyorsan eszik, visszaájul, így én 5:15-re megint ágyban vagyok, reggel pedig 8:30-9 körül ébred csak. Nappal is nagyon jó baba, nem igazán szeret kézben lenni, jobban értékeli, ha a járókájában nézelődhet a kis játékai között. Mikor látom rajta, hogy elfáradt vagy kezd nyűglődni, a szájába nyomom a cumiját és már durmol is, közben mind a két kezecskéjével másik plüssjátékot simogat, a fejére meg ráhúzza a tenteplédet. :-D Sétálni is imád, ha beleteszem a babakocsiba és ráadom a sapkát, már vigyorog is nagyokat, tudja, hogy csavarogni megyünk. Ettől függetlenül azért meglepődtem, mikor tegnap este ismét azt álmodtam, hogy jön a kis tesó és nem kaptam hisztirohamot, nem akartam öngyilkos lenni, hanem tudomásul vettem szépen, nyugodtan. Reggel elgondolkoztam és arra jutottam, hogy ha nem lenne ez a tehesség dolog, meg az első 2 hónap, akkor felőlem már jöhetne is a tesó. Megoldást is találtam. Vagy megvárom, míg lelkes kis kínaiak kitalálják, hogy hogyan tudja az apuka kihordani a gyereket,esetleg az anyaméh hatású befőttes üveget, amiben érlelhetem 9 hónapig, majd egyszerűen csak kiveszem, vagy csak simán lopok valahonnan egy 3 hónapost. Mindent megér az, mikor reggel felébred, átmegyek hozzá, belenézek a kiságyba és rám vigyorog meg gagyogni kezd és sikongat. Olyankor agyon puszilgatom a kis sonkácskáit meg a kis pofiját. :-) És akkor elgondolkozom, hogy mi lenne, ha lenne még egy baba és mondjuk ő nem lenne ilyen áldott jó gyerek, hanem mondjuk olyan lenne, mint a húgom volt, aki 3 éves koráig egyetlen éjszakát sem aludt át, de csak számolni sem lehetett, hogy hányszor kelt fel. Ilyenkor mondom, hogy maradunk az eredeti verziónál: egy gyerek pont elég. Szegény anyu. Nem tudom, hogy hogy bírta. Ha megint bevállalmám a dolgot, az csak ezekért a kis mosolyokért lenne, meg persze azért, hogy hátha szülhetnék simán. A mai napig nagy szívfájdalmam ez a császár. Ez az viszont, ami miatt meg azt mondom, hogy soha többet. Annyira szörnyű volt, hogy nem bírnám ki mégegyszer. Jajjj, bonyolult dolog ez. :-)