Buckó házi vidámparkja

Eddig is rengeteg játéka volt Buckónak, soha nem törődtem vele, hogy legtöbbjét még nem igazán tudja értékelni, úgy voltam vele, hogy majd eljön az ideje, mikor leköti. Nem is tudnám azt mondani, hogy volt köztük olyan, amivel hosszabb ideig képes lett volna eljátszani. Pár nappal ezelőttig, amikor is sokáig tartó várakozást követően végre megérkezett a jumperooja. Tapsoltam örömömban, mikor készen állt arra, hogy fogadja az új kis tulajt. Joggal feltételezhette tehát az Imre, hogy ez megint egy olyan játék lesz, ami a gyereket marhára nem, engem viszont annál jobban fog érdekelni. Ez csak azért jelentett volna apró problémát, mert ez nem egy pár ezer forintos játék, szóval azt hiszem agyon lettem volna ütve, ha az én kicsi fiacskámat ez sem köti le. Ám nem ez történt. Amint először beletettük, rögtön tudta, hogy mit kell csinálni, pakolgatni kezdte a kis lábait, majd kis idő múlva már ugrált is benne. Hangos sikongatással adta a tudtunkra, hogy végre beletrafáltunk, megtaláltuk számára a tökéletes "játszóteret". Azért is sejtettem, hogy élvezni fogja, mert hetek óta az volt a kedvenc időtöltése, hogy ha a kezemben fogtam és leért a lába valami szilárd felületre, lépegetni és szaladni próbált. Nagyon klassz volt, csak kezdtem rosszul viselni a több mint 7 kg-os kis seggének az emelgetését. Lóg egy szines madárka is a jumperoon, ami a fischer-price játékok 90%-án megtalálható, így Buckó már tökéletesen ismeri. Boldog mosollyal üdvözölte a régi cimbit, azonban kicsit behergelte magát, mikor rájött, hogy nem éri el. Az én kicsi felfedezőm viszont megoldotta a helyzetet és ugrálni kezdett, az már tetszett neki, hogy meg tudja ugyan fogni, de rögtön ki is csúszik a kezéből. Végre talált valami kihívást, mert a játszószőnyeg ugyan ilyen madárkáját konkrétan leszaggatta a pálmafáról. Apropó, játszószőnyeg. Minden reggel, miután Bucc felkel, lehozom a játékszobába (a Tv szoba megnevezés már indokolatlan, mondjuk inkább azt, hogy a játékszoba, amiben még éppen elfér a tv) és leveszem a pelusát, hogy csupasz popsival játszhasson kicsit. Egyik ilyen reggel is ez történt, ő vidáman kezdte megenni a rágókáit, én meg kimentem a konyhába reggelit készíteni. Egyszer csak feltűnt, hogy nagyon nagy a csend és ez nekem felettébb gyanússá vált. Volt is okom azt feltételezni, hogy az én gyerkőcöm a számomra nem túl előnyös szórakozást talált magának. Leírhatatlan az a látvány, ami fogadott. Buckó beszart, de nem kis mennyiséget, átfordult a hasára, belehempergett, majd körbevonszolta magát a játszószőnyegen. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tetőtől talpig szaros volt ő is, meg a környezetében minden. Nevettem volna, ha nem tudatosul bennem, hogy ezt most nekem kell eltüntetnem. Semmi gond, anya mindent megold, gyerek megfog, ruhástól bele a fürdőkádba, zuhannyal lecsapat, megfürdet, szaros cuccok be mellé, ismét gyors zuhany, mosógépbe bepakol (gyereket nem) és imádkozik, hogy ne maradjon foltos. Mindeközben Buckó fülig érő szájjal vigyorog rám. Szuperhős vagyok. Erről ennyit.
Két napja Buckó képes annyira kifáradni az ugrálásban, hogy fogja magát és elalszik a jumperooban. Olyan édes. Pár percig nézem és megállás nélkül vigyorgok rajta, majd kiveszem és beviszem a nagy ágyra aludni. Erre sem kel fel, csak lóg a kezemben.
Egyszóval imádja az új játékát (teszem hozzá én még jobban) képes benne 1-1,5 órát megállás nélkül ugrálni. :-)
Ja, és beszereztem egy új babakocsit is Buccnak,mert bár imádom a mostanit, nagy hibája, hogy utazásnál rettentő nagy helyet foglal. Akartam én már régóta ilyen egy mozdulattal összecsukható babakocsit, de nekem mániám a nagy kerék és ugye ez nem annyira jellemző az esernyőkocsikra. Szerelem volt első látásra.

Viktornak:

Kaptam Viktortól egy sms-t, hogy nehéz a régi betűtípussal olvasni a blogomat, így választottam másikat. Remélem Viktor, így már kényelmesebb! :-)

Megérkezett Lora baba!

November 16-án megszületett Évi és Csabi kislánya, Lora Mia! Csütörtökön el is mentünk hozzájuk, hogy Márk meglátogathassa a kis barátnőjét. Tünemény ici-pici lány. Nagy barna, hullámos haja van és teljesen az apukájára hasonlít. Na és abban a rózsaszín rugiban, zabálni való volt. Olyan furcsa volt együtt látni Márkkal, mert bár még ő is kicsi, olyan nagynak tűnt Lora mellett. El sem hiszem, hogy ő is volt ekkora nem rég, pedig volt, mert mind a ketten 3600 grammal születtek, hosszra pedig csupán 1 cm volt az eltérés, Lora javára,aki 52 cm. Közös képet nem csináltam róluk, mert teljesen kiment a fejemből, úgy lekötött a látvány, viszont elcsentem néhány képet Évi testvérének a facebook-os adatlapjáról. ;-) Annyira elbűvölt a kis hölgy, hogy azóta is azon agyalok, hogy nekem azért csak kéne egy kislány is. Aggódni már nem kéne miatta, mert lenne egy bátyja, aki megvédi mindentől. :-) Viszont ott van a másik oldal, hogy nem akarok terhes lenni és az első 2 hónapot sem akarom, mert az bizony nem egyszerű. Valaki tud egy szép 3 hónapos eladó kislányt? :-) Ja és az sem mellékes, hogy az Imre már nevet is talált a lánykának, amitől nem hogy nem vagyok elragadtatva, de egyenesen viccesnek találom, mert így hívták az első, kissé elkényeztetett, magát sziáminak képzelő, kis csúf házi macskánkat. Lukrécia... na, hát ez hogy hangzik már??? Szóval, Lucikát nem akarok, pedig most az Imrénél a választás joga, mert a Márk név az én ötletem volt, miután nem tudott meggyőzni se a Botondról, se a Bencéről. Nem értettem, hogy miért kéne a Bogdán mellé még B betűs keresztnév is. A Dominik volt az első gondolatom, de azt meg ő szavazta le. Ráadásul van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha lenne még egy gyerekünk, szintén fiú lenne. Abból meg minek kettő, így is kisebbségben vagyok itthon. :-)
Kanyar vissza, ezúton is gratulálni szeretnék Évinek és Csabinak a kis angyalhoz! (A Suttogó mindent megold szerint is az, így van egy kis angyal Loránk és egy Minta baba Márkunk.) :-)

Fodrász lettem

Szombaton, 20-án sikeres szakvizsgát tettem!:-) Nem volt egyszerű, reggel 8-tól délután 4-ig, egy percre nem álltunk le, körforgásban váltották egymást a modellek, így egész nap nem ettem egy falatot sem, inni is csak munka közben sikerült. Elvittük magunkkal Bucit is, de őt délben hazahozták a nagyszülei, miután velük végeztem. Mármint a hajukkal. Nem lett volna értelme orr maradnia, mivel úgysem volt időm kimenni hozzá. Addig viszont remekül elvolt az apjával, aki hősiesen megbirkózott a hét legkakisabb pelenkájával. Aludni viszont ott nem nagyon tudott, mert nagy volt a hangzavar, ráadásul ő volt a sztárbaba, mindenkinek volt hozzá egy kedves szava, a kis maki meg annyira élvezte az ügyeletes kis kedvenc szerepét, hogy azzal tisztelte meg rajongóit, hogy nem volt hajlandó elalduni, nehogy lemaradjon valami fontosról. Igen, egy 4 hónapos baba már csak ilyen elfoglalt, fontos személyiség. Egyébként vasárnap végre megtörtént, amit már 1 hónapja várok! Bucc hosszas előpróbálkozás után sikeresen átfordult teljesen egyedül a hátáról a hasára. Nagyon tetszett neki a dolog, azóta is folyton ezt csinálja, de visszafordulni még nem tud, ezért nekem kiabál, hogy fordítsam vissza, de csak azért, hogy 3 percen belül újra a pocakján vigyorogjon. Szóval nem csak számomra volt sikerélményben gazdag a hétvégém. Ezen kívül nagyon tetszi neki a hangja, mikor sikít, így tegnap egész nap ezt hallgattatta velem. Olyan édes volt. Babamasszázson is voltunk tegnap, nagyon büszke voltam az én kincsemre, mert ő volt az egyetlen baba, aki végig csendben volt, egyszer sem sírt. Mondjuk nem is voltunk sokan,csak öten és Buckó volt a második legidősebb, egy fél éves kislány előzte meg. A többi tündérke 2 hónap körüli volt. Annak ellenére, hogy sírtak a babák, nagyon édesek voltak, kis csöppségek, hihetelen, hogy Bucc is volt ekkora, nem is olyan régen. Na de visszakanyarodok a vizsgámhoz. Kemény volt, az tény. Az utolsó feladatnál, ami az alkalmi frizura volt (konty) már szinte nem is láttam, hogy mit csinálok, csak járt a kezem, olyan szinten le voltam zsibbadva nem csak fizikailag, de szellemileg is. A végén viszont nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy mind a hatan átmentünk. Este el is mentünk egyet ünnepelni a csajokkal. Buckót 7-kor megfürdettük az apjával, elaltattam, majd 9 órakor már a barátnőimnek tartottam élménybeszámolót. Megfogadtam, hogy nem fogok egész este azon agyalni, hogy mi lehet a gyerekkel és nem ő lesz a téma folyamatosan. Persze elég gyakran szóba jött a drágám, azt sem bírtam megállni, hogy sms-ben érdeklődjek, hogy minden rendben van-e, de természetesen semmi gond nem volt. Jól éreztem magam, jó volt végre gyerekmentesen kimozdulni kicsit, néhány órára minden olyan volt, mint régen, amire azt hiszem néha minden anyának szüksége van. Én legalábbis előírnám szülés utáni mélydepresszió ellen. Kettőkor viszont már nem bírtam és muszáj volt hazajönnöm az én kincsemhez. Igaz, hogy aludt és azt hiszem a másnapi fáradtságomat leszmítva semmit nem vett észre az estéből, én mégis jobban éreztem magam, mikor bementem a szobájába és megpuszilgattam. Az sem mellékes szempont, hogy a szórakozhelyek társaságának átlagéletkora a kritikus pont alá csökkent és bevallom, hogy 24 évesen kellemetlen volt túl idősnek érezni magam, pedig nem volt rámírva, hogy gyerekem van. Viszont sok jelenlévő ha lemosta volna a sminket, meg ki a zselét a hajból, nekik sem kellett volna a homlokukra írni, hogy gyerek vagyok, mert ez szabad szemmel is jól látható lett volna. Na nem baj, akkor ez csak egy percig zavart, mindent összevetve remek kis este volt és remélem, hogy lesz még ilyen! ;-)

Az élet értelme

Ebben a témában már biztosan sokszor leírták ezt a mondatot, de én csak most kezdem megérteni, hogy jómagam is rendelkezem egy igazi kis csodával.
Kicsit magamba roskadtam délután, mert eszembe jutott, hogy még le sem diplomáztam, az most nem számít, hogy rajtam kívüleső okok miatt. Itt ez a fodrász gyakorlat vizsga, végre azt csinálhatnám, amit nagyon szeretnék, de ugye ez még 2 napig a jövő zenéje. Ráadásul az órák is kiestek egy hónapra, mikor Buckó megszületett. Jó, azt is be kell valljam, hogy azért valamelyest büszke vagyok magamra, hiszen 3 hetes volt a Kincsem, mikor én már újra csatasorba álltam. Ennek ellenére kicsit be vagyok szarva a szombattól. Szóval azon stresszeltem magam éppen, hogy itt állok 24 évesen és jóformán semmit nem tudok felmutatni, mikor lenéztem a játszószőnyegre, elnézegettem a 4 hónapos tökéletes kicsi fiamat és rájöttem, hogy nála jobbat már nem fogok tudni összehozni ebben az életben. Maximum érte tehetek meg mindent, amit csak tudok. Meg is teszek. Már értem, hogy mit jelent az, hogy az ember "szerelmes" a gyerekébe. Imádom anyut, a húgomat, az Imrét, szeretem a nagyszüleimet, a keresztanyukámat, az unokahúgaimat, a barátaimat, de mindegyik szeretet más, mégis hasonló. Ami ezektől távol esik, az az érzés, amit az ember lánya a gyereke iránt érez. Itt egy kis tehetetlen csöppség, aki még csak most ismerkedik a világgal, de ha rámosolygok, senkitől nem kapok viszonzásul ennél őszintébb, valóságosabb mosolyt. Fura dolog ez. Nem is igazán lehet megfogalmazni. Ezt mindenki akkor érti meg, mikor először a kezébe veszi a kis pisis, kakis, ordító csomagot, akit meg kell tanítani rengeteg dologra, de cserébe Ő is megtanít valami igazán fontosra: Anyának lenni!

Bucc modellkedett

Már hetek óta próbáltunk Viktorral összehozni egy délutánt, amikor készít néhány képet Buckóról, az édes kis nyári ruháiban, amik kb. egy hónapja voltak rá pont jók, azaz még egyszer sem voltak rajta. Megszakadt a szivem, mikor ki kellett pakolnom őket a szekrényből, de legalább néhányat ráadtam, mikor végre összejött a fotózás. Előtte elkezdtem kiválogatni a ruhákat, eldöntöttem, még mielőtt elkezdtem volna, hogy nem tartok meg egyet sem csak azért mert "olyan cuki", mert akkor az összes megmarad. Egyetlen egyet tartottam meg,azt amelyikben hazahoztuk a kórházból. Az örök emlék. A kis Micimackós, amiről azt gondoltam, mikor megkaptuk, hogy annyira kicsike, hogy nem fogom tudni ráadni a gyerekre. Végül szinte lógott rajta, mikor odahozta a csecsemős. Most pedig, mikor rá akartam adni, küzdöttünk egy kicsit, mert a feje is alig akart belemenni, az alsó bekapcsolója pedig a pocakjáig ért. Hihetetlen, hogy már ilyen nagy és mégis olyan kicsi. Rettentő jól bírta a fotózást, a vaku villanása annyira tetszett neki, hogy hangos vigyorgással nézte a gépet. Az öltöztetésnél sem volt gond, kicsit elégedetlenkedett ugyan, mikor a 6. olyan ruhába próbáltam belegyömöszölni, ami már kicsi volt rá, de ezen kívül egy igazi kis hős volt!
Hason fekve próbálja magát előre rugdosni, elég jól is megy neki, mert a játszószőnyegén fekve már körbe tud forogni. Nagyon erőlködik a hátról hasra fordulással is, ez egyelőre még nem sikerült segítség nélkül, de szerintem csak napok kérdése. A hasáról egyszer már átgurult a hátára, mondjuk az csak véletlen lehetett és nem is tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban :-)Fürdésnél tetszik neki, ha teli van a kád habfürdővel, próbálja megfogni és elégedetlenül figyeli, ahogy kifolyik a kezéből, de azért gyors mozdulattal egy keveset általában sikerül megkóstólni, ilyenkor úgy néz ki, mint a Mikulás, és olyan kis sunyi mosollyal néz rám, mintha tudná, hogy nem lett volna szabad ezt csinálnia. Persze én sem bírom ki nevetés nélkül és akkor ő is hangos kacagásba kezd. Mi meg az apjával csak olvadozunk.
Most ennyi, tanulnom kell egy kicsit, mert bár az elméleti vizsgámon sikeresen túl vagyok, a gyakorlati még hátra van. Szombaton lesz, elég ideges vagyok miatta, de ha sikerül, este ünnepelünk egyet a csajokkal. Biztos fura lesz, mert most először hagyom majd itthon Márkot este. Nem is maradok sokáig. :-)

Rohan az idő

Még tisztán emlékszem arra a napra, mikor megtudtuk, hogy Bucc úton van. Pedig ez már lassan egy éve történt. Biztos soha nem fogom elfelejteni, de akkor is hihetetlen sebességgel száguld az idő. Akkor úgy éreztem, hogy a július egy fényévekre távoleső hónap, ami egyhamar biztos nem fog elérkezni. Főleg az első hetekben, másról sem szólt az életem, csak olvasgattam a terhességgel kapcsolatos könyveket, keresgéltem a neten, mert annyira tudni akartam, hogy mi történik éppen ott bent, hogy fejlődik az én kincsem, mekkora éppen. Emellett pedig természetesen rakat számra ittam-ettem az egészségesebbnél egészségesebb dolgokat és minden reggelem azzal indult, hogy megnéztem a tükörben, hogy vajon látszik-e már rajtam valami. Nos, erre nem kellett sokat várni, mert a 12 hetes nagy ultrahangon már nem tudtam volna letagadni, pedig akkor még nagyon az elején jártam. Rengeteget aggódtam, hogy minden rendben legyen, mikor kijöttem az uh-ról, szivem szerint már mentem volna vissza, hogy még,még akarom látni. Mikor megmozdult, kicsit nyugisabbak lettek a napjaim, mert minden nap hírt adott magáról,ez olyan megnyugtató érzés volt. Nálam nem úgy ment a dolog, hogy egyszer csak elkerekedett a szemem, a hasamra tettem a kezem, mert nagy rúgással jelezte, hogy ő mostantól akkor itt fog mocorogni. Épp Szeged felé tartottunk az autópályán, Ivett barátnőmet vittük haza, amikor valami furát éreztem. Felmerült bennem, hogy ez lehet, hogy már a baba, de korai lett volna szerintem, mert akkor még csak 16 hetes volt, ráadásul én azt a világrengető első mozdulatot vártam, amit a filmekben is mindig látni. Na, az nem jött, mert onnantól minden nap éreztem ilyen fura rezgéseket és egy héttel később már olyan volt, mintha valami folyamatosan forogna a hasamban. Mondjuk én még akkor is simán ráfogtam a gyomromra, pedig köze nem volt hozzá. Most már tudom, hogy Ő volt. Aztán ott voltak azok a pillanatok és hosszú napok, mikor babakocsit választottam meg szobabútort, akkor még olyan elképzelhetetlen volt számomra, hogy azt néhány hónap múlva használatba veszi egy kis ember. Amikor a kész szobájában vasaltam a ruhácskáit, még akkor is csak próbáltam beléjük képzelni az én csöppemet. A nemén egy percig sem aggódtam, mert mikor megláttam a két csíkot a teszten, nem az volt az első gondolatom, hogy gyerekem lesz, hanem hogy fiam lesz. Úgy is gondoltam rá végig. A 12 hetes uh-n pedig azt mondta a doki, hogy hoppá, mintha kukackát láttam volna. Én meg mondtam, hogy hah, ezt én uh nélkül is megmondtam. És abban is biztos vagyok, hogy ha lenne még gyerekünk, szintén fiú lenne. Utólag visszagondolva rettentő gyorsan eltelt az a 8 hónap (még ha akkor úgy is tűnt, hogy ólom lábakon vánszorog az idő) és most pedig még gyorsabban telik. Mintha tegnap lett volna, hogy a kórházban az Imre aggódva nézett rám, hogy nem érti, hogy hogy tudok ilyen nyugodt és jó kedvű lenni,mikor másnap császároznak. Ideges volt ő helyettem is. :-) Szó szerint, szerintem én fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Aztán a másnap, mikor reggel 5-kor felkeltem,lezuhanyoztam, összepakoltam a cuccomat, a többiek szerencsét kívántak, vártam anyut meg az Imrét a folyosón, aztán 6-kor leballagtunk a szülőszobára. Mindenkin láttam az idegességet, én viszont halálosan nyugodt voltam. Egy órával a műtét előtt én még nagyban vigyorogtam, akkor vált kellemetlenné a helyzet, mikor beszúrta a szülésznő a branült, megjött az orvosom, nekem meg mozdulatlanul kellett feküdnöm a hátamon és várni, hogy betoljanak a rossz szagú, hideg műtőbe. Akkor sem ideges voltam, inkább nagyon kényelmetlen volt. Mikor kihoztak, akkor még elképzelhetetlenebb volt, hogy kicsi Bucc már nincs bent a hasamban, ráadásul nagyon elgyötört is voltam. Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna. Szép álom volt, ami valósággá vált. :-) Most pedig itt fekszik a 3 hónapos pocaklakóból lett kis földlakó a járókában, újabb olyan dolgokat előidézve, amiket most még el sem tudok képzelni. Például, hogy hamarosan beszélni fog meg járni...Pedig ahogy a rohamos fejlődését elnézem, nem győzöm majd kapkodni a fejem, hogy már megint mi történik velünk.

Rég volt, tán igaz sem volt...

Remélem örülni fogtok neki, hogy www.ti-mi0.blogspot.com címen visszahelyeztem a régi blogomat. Ide új bejegyzések már nem kerülnek, de akit érdekel, lemaradt róla, visszaolvasná, vagy egyéb oka és ideje van rá, az nézzen be. Kicsit hézagos és rendezetlen, mert hiányoznak a képek, de amint időm engedi, rendbe kapom. Addig is jó böngészést! :-)

A kicsi Macik fejlődésugrása

Túl vagyunk a 3 hónapos fejlődésugráson. Ez annyit tesz, hogy 6 hetes, 3 hónapos, fél éves, aztán nem tudom mikor legközelebb, van a babáknál ilyen dolog. Sűrűbben és többet esznek, kevesebbet alszanak. 1-2 napig tart a dolog. Úgy gondoltam, hogy észre sem fogom én ezt venni, de tévedtem. Mivel Bucc a mintababa kategóriába tartozik, a nagykönyvben előírtak szerint fejlődik, így produkál is mindent, ami ott le van írva. Nem, nem csak bemesélem magamnak, erről a dologról nem is olvastam még, mikor észrevettem, hogy valami történik az én drágámmal, csak akkor még nem ismertem ennek a valaminek a szakkifejezését. Na, ebből a témából is penge lettem. Csak azt nem tudom, hogy hova fejlődésugrik már BuccMacc, mikor így is 68-as ruhákat hord 3 hónaposan és 6,5 kg-ot mutat a mérleg. Már fordulgat oldalra, ha az ölemben van, mindig próbálja ülő helyzetbe húzni magát, én meg nem győzöm visszalökdösni, hogy te még ehhez kicsi vagy szivem. A dokinéni szerint záros határidőn belül mászni is elkezd, mert mikor a hasán nézelődik, már próbálja előre rugdosni magát a lábacskáival, csak még nem nagyon sikerül összehozni a láb-kéz koordinációt. Imád játszani nem csak velem, egyedül is képes elszórakoztatni magát a járókájában, akár 1 órán keresztül is. Ha elfárad, csak azt veszem észre, hogy nem hallom az eszmecserét, amit a macijával meg a csörgőkkel folytat és a járóka oldalát sem próbálja kirugdalni....elaludt... Minden nap egyre nagyobb élmény számára, én meg ugye olvadozok mindentől, amit csinál.
Nálam annyi változás történt, hogy elkezdett hullani a hajam, de nem akárhogy. Kérdeztem is az Imrét, hogy kopaszon is szeretni fog-e, de a válaszából következtetve arra gyanakszom, hogy nem vette komolyan a kérdést, pedig nagyon is az volt. Ennek bizonyítékaként másnap a hajmosás után nem szedtem ki az elveszített hajamat a zuhanyzóból. Nem volt sok, mondjuk úgy 1-2 maroknyi csupán. Megértette a gondomat és rám parancsolt, hogy csináljak valamit. Mondom, jó... várom a világmegváltó, hajhullást csökkentő ötleteket. Próbáltam a vasat (vagyis próbálom még most is) de nem úgy néz ki, hogy használa. A hajszesszel szintén semmire nem mentem. Ha más nem marad, azzal vígasztalom magam, hogy szupi parókákat lehet kapni. Kit okoljak ezért? A szemét kis hormonokat. A terhesség óta szórakoznak velem. Egy időben a túlszaporodásuk miatt olyan érzékeny lettem, hogy bőgtem az elevit reklámon, de még akkor is, ha a konyhában ólálkodó legyet készültem lecsapni, de mivel olyan bánatosan nézett rám szegény kis állat, megbántam a gyilkossági szándékomat és bocsánatot kértem tőle... a szülés után meg fogták magukat ezek a nyavalyás hormonok és pillanatok alatt eltűntek, ettől meg depressziós lettem. Nem csak az érzékenységtől sírtam, hanem lényegében bármitől. A nap bármely szakaszában, ok nélkül jött rám a sírhatnék és nem tudtam, hogy miért is bőgök tulajdonképpen. Most meg ez a hajhullás. Kíváncsi vagyok, hogy milyen kedves kis meglepit tartogat még számomra az anyatermészet. Nem tudom azt írni, hogy alig várom, hogy kiderüljön, de tartok tőle, hogy ez nem egy olyan dolog, ami kíváncsi a véleményemre.

Mintababa

A suttogó minent megold című könyv 4 kategóriára osztja a babákat,a viselkedésük alapján. Márkom a mintababa kategóriába tartozik, bár ezt enélkül is tudtam. :-) Két és fél hónapos kora óta átalussza az éjszakákat, persze előfordul, hogy belefutunk egy olyan éjszakába, amikor felébred. Múlt éjjel is ez történt, 1:15-kor a kis nyekergésére ébredtem, gyorsan megetettem, 10 perc után visszaájult és reggel 8:35-ig durmolt. Nagyon büszke vagyok rá, mert nálunk nem az megy ritkaság számba, ha egész éjjel alszik, hanem az, ha valami miatt felébred. Szombaton volt 3 hónapos. Rettentően élvezem, hogy már nem csak eszik meg alszik, hanem nagyokat lehet vele játszani, amikor ébren van. Minden érdekli, mindent meg akar fogdosni és ha olyanja van, megállás nélkül magyaráz és gügyög. Tegnap kapott egy járássegítőt, tudom még kicsit korai, de összecsukom, akkor játszhat vele és él is a lehetőségével. Mivel most látottt ilyet először, szemlélgette a sok szines bigyót rajta, mikor pedig megpörgettem egy csörgőt, hangos nevetéssel nyugtázta, hogy oké, megtarthatjuk. :-) Van egy játéka, amit már ügyesen meg tud fogni, de nem elég ám, ha az csörög, ahogy rázza a kezében, a többi játékot kell vele püfölni, úgy izgalmasabb, ha a mellette álló kacsát leüti, az a pofátlan meg nem borul el (tekintve, hogy egy keljfelJancsi kacsáról van szó) ettől behergeli magát, ráncolja a homlokát és kézzel-lábbal próbálja jobb belátásra téríteni szegény kacsát. Egész nap el tudnám figyelgetni, ahogy játszik. A graco elektromos hinta nagyon bejött. Ha nyűglődik, csak beleteszem, pislog még vagy kettőt, becsukja a kis szemét és már alszik is. Pár napja, mikor meglátogattuk Évit, felavatásra került az hamarosan érkező kislányának is a hintája. :-) Ugyan olyan, mint a miénk, csak ugye lányosabb. Márk remekül elvolt a szőnyegen, nézelődött egy darabig, mikor elunta magát, Éva kihozta neki a hintát, beletettem, elaludt és 1,5 óráig hangja sem volt. Két okból is jó volt ez így. Bucimaci aludt egy nagyot, mi addig pletykálkodhattunk és Évi előtt is bebizonyosodott, hogy nagy találmány ez a hinta. Annyira várom már, hogy megszülessen a kiscsaj. Most már nem csak fiú ruhákat vásárolgathatok, hanem lányosokat is és Buccnak is lesz kispajtása. Biztos nagyon édesek lesznek együtt.

Megbolondultam:-)

Amióta Márk megszületett, sokszor volt rémálmom azzal, hogy megint terhes vagyok. Egy ilyen mondat után, nyílván akadnak olyanok, akik szivük szerint megköveznének, de tényleg nagyon nehezen viseltem. Ehhez képest állítólag nem is szenvedtem nyíltan, csak az utolsó hónap volt kicsit nyűgösebb. Aztán mikor Bucc megszületett, nehezen bírtam, hogy a megszokott 8-9 óra alvás helyett, annak a háromnak is örülnöm kell, ami esténként jutott nekem. Eltört párszor a mécses, mikor már annyira fáradt voltam, hogy alig éltem. Nem is Márkkal volt a gond, ő nagyon jó baba volt, születése óta max. kettőször kelt fel éjszaka, én viszont nem tudtam visszaaludni, így előfordult, hogy 1 órát aludtam két ébredés között. Mély tiszteletet kezdtem tanusítani az ikreket nevelő anyukák előtt és sokszor elmotyogtam egy halk imát, hogy csak egyszer jussunk el odáig, hogy átalussza az estét. Szóval ilyen lelki állapotban, mikor azt álmodtam az 1 hónapos gyerekem mellett, hogy megint terhes vagyok, nem csoda, hogy sírva ébredtem. Azóta viszont Márk "megnőtt". Fél 9 körül már mindig alszik, ébredni pedig csak hajnali 5-kor szokott, gyorsan eszik, visszaájul, így én 5:15-re megint ágyban vagyok, reggel pedig 8:30-9 körül ébred csak. Nappal is nagyon jó baba, nem igazán szeret kézben lenni, jobban értékeli, ha a járókájában nézelődhet a kis játékai között. Mikor látom rajta, hogy elfáradt vagy kezd nyűglődni, a szájába nyomom a cumiját és már durmol is, közben mind a két kezecskéjével másik plüssjátékot simogat, a fejére meg ráhúzza a tenteplédet. :-D Sétálni is imád, ha beleteszem a babakocsiba és ráadom a sapkát, már vigyorog is nagyokat, tudja, hogy csavarogni megyünk. Ettől függetlenül azért meglepődtem, mikor tegnap este ismét azt álmodtam, hogy jön a kis tesó és nem kaptam hisztirohamot, nem akartam öngyilkos lenni, hanem tudomásul vettem szépen, nyugodtan. Reggel elgondolkoztam és arra jutottam, hogy ha nem lenne ez a tehesség dolog, meg az első 2 hónap, akkor felőlem már jöhetne is a tesó. Megoldást is találtam. Vagy megvárom, míg lelkes kis kínaiak kitalálják, hogy hogyan tudja az apuka kihordani a gyereket,esetleg az anyaméh hatású befőttes üveget, amiben érlelhetem 9 hónapig, majd egyszerűen csak kiveszem, vagy csak simán lopok valahonnan egy 3 hónapost. Mindent megér az, mikor reggel felébred, átmegyek hozzá, belenézek a kiságyba és rám vigyorog meg gagyogni kezd és sikongat. Olyankor agyon puszilgatom a kis sonkácskáit meg a kis pofiját. :-) És akkor elgondolkozom, hogy mi lenne, ha lenne még egy baba és mondjuk ő nem lenne ilyen áldott jó gyerek, hanem mondjuk olyan lenne, mint a húgom volt, aki 3 éves koráig egyetlen éjszakát sem aludt át, de csak számolni sem lehetett, hogy hányszor kelt fel. Ilyenkor mondom, hogy maradunk az eredeti verziónál: egy gyerek pont elég. Szegény anyu. Nem tudom, hogy hogy bírta. Ha megint bevállalmám a dolgot, az csak ezekért a kis mosolyokért lenne, meg persze azért, hogy hátha szülhetnék simán. A mai napig nagy szívfájdalmam ez a császár. Ez az viszont, ami miatt meg azt mondom, hogy soha többet. Annyira szörnyű volt, hogy nem bírnám ki mégegyszer. Jajjj, bonyolult dolog ez. :-)

Erős idegzetűeknek!

Úgy döntöttem, hogy megmutatom Bucc első perceit a földön. Nem volt éppen szép de azóta "kinőtte" a ráncait. Leginkább egy csupasz kis sharpeire emlékeztet. Nekem viszont illik elfogult anyukának lenni, ezért igenis azt írom, hogy ezeken is gyönyörű! ;-)

Megvagyok:-)

Jelentem, élünk és virulunk, csak az én "kicsikém" egyre több figyelmet igényel. Rengeteg dolog történt és változott az elmúlt hetekben, Márkusz hihetetlen gyorsasággal fejlődik. A hangját már felfedezte, nagyokat mosolyog és sokat gügyög. Egyik nap ültem a konyhában anyunál, Márk mellettem a hordozóban, kezemben egy literes fanta, épp belekortyolok és akkor azt hallom, hogy Bucimaci sikítva nevetni kezd... nem tudom leírni, hogy mennyire édes volt, akkor csinált ilyet először. Körbe akartam puszilgatni, ezért letettem az asztalra a fantámat és azt vettem észre, hogy követi a kis szemével és tovább vigyorog. Felvettem, mozgattam az arca előtt és tovább kiabált örömében... A gyerek oda meg vissza van a fantás üvegért. Gondoltam is, hogy nagyon jó, gazdaságos gyerek lesz ez, nem kell más a boldogságához, csak egy üveg fanta. Mert más üccsi nem kell ám neki. 2 napja megkapta a 2 hónapos oltását. Én majd nem hamarabb kezdtem sírni mint a gyerek. Mind a két combocskáját megszúrták. Az elsőnél csak amiatt elégedetlenkedett, mert le volt fogva és ez egy kis izgő-mozgó Bucinak elég rossz élmény. (Bucimaciból lett Buci, abból pedig Bucc, ez a beceneve. Hogy miért? Mert olyan kis Bucimaci feje van. Bár én már Tapsi Hapsi vonásait is felfedezni véltem benne, de erre már azt mondta az apja, hogy khm...) Szóval Bucc jól viselte az első oltást, a másodiknál viszont befeszítette a lábacskáját és az nagyon fájhatott neki. Sírt rendesen, de ahogy lehetett felkaptam és pár perc alatt megnyugodott, csak néha nyekergett egyet, mikor eszébe jutott, hogy mi történt vele. Fél órával később a fürdetésnél már nagyokat mosolygott. A nagyfiú már a nagykádban fürdik velem, szokott úszni is. Nagyon jól megy neki, én csak annyiban segítek, hogy tartom az állát,ő meg közben kezével lábával nyomul. Pont úgy úszik mint egy kiskutya. Ő is nagyon élvezi, de lehet, hogy én még jobban. Azt is meg kell osztanom veletek, hogy Bucc rotavírus elleni oltást is kapott (ami oltás ugyan, de szájon át bevevős) amiről azt kell tudni, hogy nem kötelező, ennek fényében egy fillér támogatás nincs rá. Így történt, hogy Bucc 18.000 ft-ért nyelt kettőt... Nekem kellett belenyomni a szájába. Imádkoztam rendesen, hogy vissza ne köpje, mert az egy kicsit drága köpés lenne. Nem volt gond, ügyes volt. Egyébként ezt a cseppet sem olcsó oltást anyutól kapta meg (köszi mama). A szép az egészben, hogy ez egy 2 részletből álló oltás. Még jó, hogy 2 adag nagyszülővel rendelkezünk. Ez a rotavírus egy elég galád betegség a babákra nézve, ezért is vagyok felháborodva azon, hogy egyáltalán nem támogatják. Nem kezdek politizálni, de lenne néhány ötletem, hogy honnan lehetne elvonni pénzt, hogy ilyenekre is lehessen fordítani. Például állambácsi zsebéből.
Bucc azt is kezde felfedezni, hogy vannak kezecskéi, ez eddig abban nyílánult meg, hogy ha kiesett a cumi, egyből az öklét próbálta begyömöszölni a szájába, ezt igyekszem nem hagyni neki, mert nem örülnék, ha rászokna az ujjszpoizásra. Mondtam neki, hogy úgy cumizzon, hogy nem fizetem a fogszabályzóját. Tegnap az arca elé tette a mancsait és szemlélgette őket. Olyan jól átni,ahogy egyre jobban kiterjed az érdeklődése. Arra viszont még nem jött rá, hogy néha miért csorog víz az arcára pelenkázás közben. Előfordul, hogy lepisili a saját fejét és zavartan nézelődik jobbra-balra, mert nem érti, hogy honnan érkezik a személyes terét zavaró támadás. Ekkor felvázolom neki, hogy: Bucc, hát lepisilted a fejed! Mi lesz, ha még inni is fogsz???
Pár napja vettem neki egy alvós macit, ami komoly megfontolás után a szundimaci nevet kapta. Azóta, ha a babakocsiban alszik, igényli, hogy szundimaci ott legyen mellette és a kis ujjacskáival piszkálhassa, vagy a fülét fogja, esetleg kukucskálósat játszon vele, de az is előfordult már, hogy csucsogott a nyáltól szundimaci, mert rosszkor (evés előtt) volt rossz helyen (kicsikém ujjacsái közt).
Most ennyi, igérem, nem maradok el ennyire, most már Bucc el tudja magát szórakoztatni addig, míg én blogolok. :-)

Összeszoktunk

Eltelt a 6 hét és örömmel jelentem, hogy kezdem egész jól kiismerni Márkot. Mármint kezdem érteni a jelzéseit. Nem gondoltam volna, de minden gondját más sírással fejezi ki. Ha éhes, akkor a tipikus oá-zós sírást produkálja, ha álmos akkor pedig ordít torka szakadtából hangszíváltás nélkül. Azért néha van probléma, tegnap például egész nap nem aludt, mert feszült a pocakja. Ilyenkor jó erősen megtornáztatom (a lábacskáit a hasához nyomom) de előfordul, hogy ez sem segít, akkor jön a jó öreg lázmérőzés... Szegényt nagyon sajnálom, de legalább megkönnyebbül. Vicces dolgokat is művel, például mikor alszik békésen a babakocsiban és egyszer csak egy kis mocorgást lehet hallani, majd egy nagy durranást és a következő pillanatban mosolyog egyet és már alszik is tovább, az elég mókás tud lenni.
Kitűnően megtanultam teát főzni és mosógépet bepakolni, elindítani gyerekkel a kezemben, vagy varrni és közben lábbal a babakocsit tologatni. Eddig is elég univerzális voltam, most azonban néha Shivának érzem magam. Az esték nehézkesek egy ébren töltött nap után, mert ekkorra már annyira kimerül szegénykém, hogy túlpörög és nem tud elaludni. 5 percenként elalszik, majd mozdul egyet, ezzel felébreszti magát és folytatódik a sírás meg a nyűglődés. Tegnap este már ott tartottam, hogy vele sírtam, annyira fáradt voltam én is, de édes volt, mert miután nagy nehezen két és félórás szenvedés után elaludt 10 órakor, csak hajnali 5-kor ébredt. Akkor gyorsan megetettem, tisztába tettem, visszatettem az ágyába, bekapcsoltam neki az alvós cd-jét (erre egyébként az esetek többségében hamarabb elálmosodok én, mint a gyerek) és aludt is tovább. Igen, ilyenkor nagyon ügyes, mert vissza tud aludni magától, nem kell altatni. Egyetlen gondom van még, az pedig az, hogy az én drágám csak hason hajlandó aludni (nem ez a gond) és amikor felébred, azonnal mászkálni kezd a kiságyban és lemászik a légzésfigyelőről, ami meg besípol, én kipattanok az ágyból, rohanok, látom, hogy nincs gond és csak ekkor kapok infarktust, majd agyvérzést, visszateszem a "helyére" és aludnék tovább, ha nem dobogna még mindig úgy a szivem, mint gimiben az Y futás után. Márk születése előtt, ha nem aludtam 10 órát, akkor gyakorlatilag használhatatlan voltam. Tegnap este ez a 6 óra alvás teljesen feltöltött.
Azt kell mondjam így 6 hét távlatából, hogy nem egyszerű ez a babázás, de annyira megéri. Most már sokkal aktívabb a drágám, mikor ébren van, kezdi felfedezni a körülötte lévő kis világot és eközben nagyokat mosolyog és gügyög. Meg tudnám olyankor zabálni, annyira aranyos. Már shoppingolni is volt a drágám, anyuval meg vele átmentünk Kecsóra a Malomba és úgy néz ki, hogy nagyon élvezte, mert az egészet végig aludta, pedig előtte le se lehetett lőni napokig. Igazi feltöltődés volt nem csak neki, hanem nekem is. Jó volt végre kimozdulni Nagykőrösről.
Viktor mondta, hogy vezessek statisztikát arról, hogy hányszor voltam leszarva, lepisilve, lehányva. Nos, jelentem, már nem tudom számolni. A hányás nem annyira gyakori, de pelenkázni nagyon éberen kell. Kellemetlen, mikor a hajnal 4-es pelenkázásnál nem csak a gyerek úszik a szarban, hanem én is... volt már rá példa, egzotikus volt a szitu. Egyelőre ennyi, mocorgást hallok a babakocsiból.

Kórházi napok

Mielőtt leírnám a szenvedésem 2. napját, meg szeretném osztani veletek, hogy Márk pénteken volt 3 hetes!! Repül az idő, mire észbe kapok, már nem az én hátamat fogja lehányni, hanem valaki másét, ama bizonyos szórakozóhely előtti sorban... Na nem, nem rohanok előre, egyelőre még én cserélem a szaros pelenkáját. :-)
Szóval a kórház... A szülőszobán töltött megfigyelés után jött a betegszállító srác és felvitt a gyermekágyra. Bekerültem a császáros szobába, ahol teltház volt, ezért a már járóképes anyukákat átköltöztették a simán szültek közé. A nővér hozott nekem teát meg vizet és ellátott néhány jó tanáccsal, többek között azzal, hogy eszembe ne jusson felemelni a fejem, mert másnap elviselhetetlenül fog fájni. Na, onnantól úgy tettem, mintha odaszögeztek volna a párnához. Mondta, hogy 12 órát feküdnöm kell a műtét végétől számítva, utána viszont nem lesz kellemes, de fel kell kelnem. Ez azt jelentette, hogy este 9-kor kelhettem fel először. Egész nap igen csak nagy volt a szám, hogy nekem nem a felkelés lesz kellemetlen, hanem a fekvés az, alig várom, hogy végre elhagyhassam az ágyat. Fészkelődtem egész nap (már amennyire tudtam a fejem felemelése nélkül). Ami viszont nagyon jó volt, hogy ahogy elhelyezkedtem, jött a csecsemős nővér és megkérdezte, hogy odahozza-e a babát. Felcsillant a szemem rögtön, mert azt hittem, hogy csak akkor fogják kihozni nekem, ha már fel tudok kelni. Annyira örültem neki. Nagy nehezen az oldalamra küzdöttem magam (ismétlem, a fejem felemelése nélkül) de már rendesen fájt a hasam is, így nem volt könnyű a dolog. Viszont mindent feledtetett, mikor megláttam a csecsemős kezében az én kicsikémet. Olyan jó volt, mikor letette mellém és végre "kettesben" lehettünk és beszélgethettem vele. Erre ugye sajnos nem volt lehetőségem mikor megszületett, mert csak 1 percre láthattam. Most meg is puszilhattam és simogathattam és az olyan jó volt... :-) 3 óránként hozták ki 45 percre, így gyorsan eltelt az idő. Mikor Márk ott volt, akkor repült, mikor nem volt ott, akkor sem unatkoztam, mert azt vártam, hogy újra hozzák. Aztán elérkezett a 9 óra. Jött a nővér, mondta, hogy üljek fel. Az erőm kevés volt, az elhatározás nagy és pillanatokon belül a fájdalom is az lett. Cirka 5 perces küzdelem után sikerült felülnöm az ágyban, ismét 5 percbe telt, mire kiszenvedtem magam a szélére és a neheze még csak ezután jött. A felállás. Letettem a lábaimat, rájuk álltam és nem bírtam kiegyenesedni, ráadásul rettentően szédültem és az ájulás kerülgetett. Nem értettem, hogy miért nem bírok egyenesen állni, a nővér mondta, hogy azért, mert lefeküdtem egy ágyra úgy, hogy hónapok óta nem kis súly húzta előre a derekamat és a gerincemet, majd 12 óra múlva úgy állok fel, hogy a súly eltűnt és ehhez hozzá kell szoknom, újra meg kell találnom az egyensúlyomat. Na mondom, de jó, nincs elég bajom így is, még a stabilan állást is tanuljam újra. A nővér segítségével elvonszoltam magam a mosdókagylóig, megmosakodtam, fogat mostam, aztán visszasétáltunk az ágyamig, ami legalább 5 méteres távot jelentett oda-vissza, nekem azonban felért a maratoni távval. Leraktam a fejem és rögtön elaludtam, reggel 5-kor keltettek a nővérek, 5:30-kor pedig már hozták is Márkot. Aztán meg a keserű sót, ami szenvedéseim következő állomását jelentette. Az ikres anyukának mellettem egy nappal hamarabb volt a műtéte, ő aznap kapta, mikor odakerültem. Egész este sírt, olyan méhösszehúzódásokat váltott ki nála a só, csak azt hajtogatta, hogy most fogja megszülni a bent felejtett 3. gyereket. Nahát köszönöm, ezek után enyhe fenntartásom alakult ki a keserű sóval kapcsolatban. Nem is mertem meginni csak délután, amikor már nem potyogott a könnyem, mikor elindultam a mosdó felé, ami a folyosó másik végében volt. Nem tudom, hogy hányan ismerik a keserű só hatását, a kórházban a műtét utáni bélmozgás újraindulását hívatik előidézni, ami az elfogyasztástól számított 4-5 óra múlva hat. A mennyiséggel is vigyázni kell, 1 evőkanállal kell tenni belőle valami italba. Én viszont ezzel nem voltam tisztában és a meglepetés és tiltakozás minden jele nélkül figyeltem, ahogy a nővér 4 marha nagy evőkanállal lapátol bele belőle a teámba. Azóta sem tudom, hogy biztosra akart-e menni, vagy pedig az életemre tört. Szóval délután erőt vettem magamon és megittam, közben "csak" négyszer sikerült majdnem összehánynom magam, annyira rossz volt az íze. Hányingerrel küzködve vártam, hogy elteljen a 4-5 óra... aztán fél óra múlva éreztem, hogy engem vagy nagyon átvágtak, vagy csúnyán kib...sztak velem, mert "rohannom" kellett a mosdóba. Cirka 10 percet vett igénybe, hogy eljussak az illem helyig, addigra már nem tudtam eldönteni, hogy éppen melyik panszom a legzavaróbb, fél úton jártam már, mikor éreztem, hogy azonnal le kell ülnöm, annyira fáj a sebem és az sem lenne nagy hátrány, ha a wc lenne az, ahol meg tudnék pihenni. Hős voltam és megcsináltam. Meg is könnyebbültem, hogy ennek is vége van... Én a kis naív, hamar rájöttem, hogy ez nem egy egy alkalmas buli volt, az elkövetkező 3 napban többször is megismétlődött a jelenet. Jelzem úgy, hogy 2 napig egy falatot sem ehettem... Rakjátok össze... még az is kijött belőlem, amit még meg sem ettem. Mondanám, hogy vicces volt (főleg, hogy rajtam kívül még 2 nőt császároztak pénteken, így tökéletesen átéreztük egymás problémáit), de tényleg nagyon szenvedtem. A vasárnapom is elég fájdalmas volt még, viszont már fogott az agyam arra, hogy miközben a mosdó felé vonszoltam magam, felpattanjak a folyosón elhelyezett mázsára. Ledobtam a köntöst, nehogy már azt is rászámolja nekem és kellemes meglepetés ért. Már 8 kilóval kevesebbet mutatott, mint 48 órával előtte. Azóta egyébként már csak 4 kiló plusz van rajtam. Ja, és tegnap a köldök piercingemet is visszahelyeztem, amit a 8. terhességi héten vettem ki és biztos voltam benne, hogy összeforrt, holnap akartam menni újra átszúratni, de a kezembe akadt az egyik kis testékszerem és a próba kedvéért megpróbáltam visszarakni és akadály nélkül sikerült. Kicsit elkanyarodtam a kórháztól. Azt hittem, hogy nagyon fogom várni, hogy hazajöhessek és rettentő uncsi lesz, de nem így volt. Örültem, hogy fekhettem egész nap és csak a legvégsőbb esetben kell kimásznom az ágyból. A hétfő már nehezebben telt el, mert akkor már nem akartam folyton ágyban lenni. Kedden délelőtt jött az orvosom, kiszedte a varrataimat, megkaptam a zárójelentésemet, megvártuk a gyerekorvost, Márkkal is minden a legnagyobb rendben volt, az ő zárójelentését is megkaptam, így délelőtt 11-kor az Imre már ott állt a folyosón, kezében az autós hordozóval, pár perccel később pedig már a kis manó is benne volt és elindultunk haza. Természetesen épp csak betettük a lábunkat a házba, anyu, Vanda, anyós, após már jöttek is babázni. Mindenki szerelmes lett a kis bucimaciba. :-)

Lehányták a hátamat

Mindig ez volt a legnagyobb félelmem, mikor sorba kellett állni valamilyen szórakozóhelynél. Végül megtanultam, hogy nem szabad hátra nézni, csak csendben imádkozni, hogy ne egy csapat bulihuligán faroljon be mögénk, gyomrukban ilyen-olyan alkoholokkal, ami esélyes, hogy még az este folyamán ki fog kívánkozni. És ha a pia jönni akar, akkor jön is, nem törődve azzal, hogy az én hátam fogja felfogni, amit a frissen beszerzett cuki kis felsőcske takar. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nem tudtam volna felhőtlenül élvezni az este további részét, vodka-martini ide vagy oda. Azt hiszem, még az istennyila nevű limonádé-vodka egyveleg sem tudta volna feledtetni velem a tényt, hogy valaki így meggyalázta a felsőmet. Az viszont tuti, hogy ha ez megtörtént volna, háttal szaladtam volna neki az illetőnek, hogy valami igazság azért mégis legyen már, kapjon csak ő is a saját gusztustalanságából.
Viszont ami ma reggel történt velem, arra nem voltam felkészülve. Meg is lepődtem rendesen, pedig sejthettem volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Az történt ugyanis, hogy Márkom jó sokáig aludt reggel, fél 9-kor keltünk. Tisztába tettem, közös erővel választottunk neki ruhácskát (szokott segíteni, még nem tudatos nála a fintorgás és a mosoly, de én reakciónak veszem a felmutatott ruha sorsát illetően) aztán megitattam vele a reggeli kamilla teáját, hogy ne fájjon a pocakja (nem volt könnyű, nagyon nem szerti), majd mikor sikerült beleerőszakolnom egy keveset a teából, megkapta a reggeli tejecskéjét is, mondanom sem kell, hogy az már nagyon csúszott. Mikor végzett, a vállamra tettem, hogy büfizzen. Nem szoktam semmit a vállamra tenni, mert pár percen belül megvan a büfi és ezzel le is van tudva a dolog. Ma reggel viszont biztosan a kamilla tea miatti bosszú által vezérelve, miközben én nyugodtan veregettem a hátacskáját és azon gondolkoztam, hogy mit fogok reggelizni, ha pár perc múlva leraktam a drágámat, egyszer csak egy hatalmas böffentés (még az apja is fejet hajthatott volna előtte) kíséretében végig hányta a hátamat és a bőrfotel támláját is, aminek nekidőlve üldögéltem. Meglepődtem rendesen,pedig babáknál ez igen gyakran előfordul, de nálunk a pár nap híján két hét alatt ilyen még nem történt, ezért egészen idáig számomra elképzelhetetlen volt. Pár másodtpercig csak ültem és gondolkoztam, hogy most akkor mit csináljak. Aztán Márkot beleraktam a babakocsiba, megtöröltem az arcocskáját, letakarítottam a fotelt, majd indultam volna zuhanyozni, mikor az én kicsi fiam üvölteni kezdett, hogy nem képzelem, hogy nem fog enni kapni ahelyett, ami kijött. Így történt, hogy lehányt háttal mászkáltam vele még 15 percig ( leülni nem tudtam, mert akkor már a derekamon folyt a madárlátta tej) majd mikor végzett, már enyhe fenntartásokkal vettem a vállamra, de megint csak egy szolíd kis büfike volt. Mondtam neki, hogy tartozik nekem annyivel, hogy most szépen elalszik, hogy én nyugodtan le tudjak zuhanyozni. Aludni nem aludt, de aranyosan elnézelődött, amíg én rendbe szedtem magam. Igen, minden nap tanul az ember valami újat. Ma megtanultam, hogy a büfi, az egy alattomos dolog, jobb az elővigyázatosság. Pár napja pedig azt, hogy pelenkázás közben valami mindig legyen a kezem ügyében, amit magam elé tudok kapni, ha jönne a pisi... vagy valami más is. Az elmúlt napok eredménye tehát: Ennyiszer voltam: lepisilve: 3
lekakilva: 1
lehányva: 1

Megérkezett!!

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig. Rengeteget tudnék most írni, de csak nagyvonalakban felvázolom az elmúlt hetet.
Július 9-én pénteken reggel 6 órakor lekerültem a szülészetre, ahol az én meglepetésemre is, fájásokat mutatott a CTG. Egyáltalán nem fájt, ezért még inkább sima szülést szerettem volna, de kizárt volt, addigra előkészítettek a műtétre. Szenvedtem az infúziótól és a katétertől, szomjas is voltam nagyon. 1 óra alatt lement a 4 adag infúzió, közben megérkezett az orvosom, így 8:10-kor már toltak be a műtőbe, ahol megkaptam a gerincérzéstelenítőt, miután végre előkerült az aneszteziológus. Az egész tortúrából ez fájt legkevésbé és nem is volt annyira kellemtlen, pedig ettől féltem legjobban. 5 perccel később már nem éreztem sem a lábam, sem a hasam, semmit. És akkor meghallottam: Akkor kezdhetjük!
Összeszorítottam a fogam, becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy 10 perc és itt lesz az én kicsi Márkom. Nyomást és rángatást éreztem végig, ez nem volt kellemes, főleg, hogy (ebben az esetben sajnos) vizuális tipus vagyok, így tökéletesen eltudtam képzelni, hogy mit csinálnak velem éppen. A gyanumat megerősítette a műtőlámpáról visszatükröződő kép, amit azóta is igyekszem elfelejteni, ott és akkor pedig kifejezetten rosszuléreztem magam tőle. Nem is néztem többet arra. A következő emlékem, hogy leszívják a magzatvizet és annak ellenére, hogy semmit nem éreztem, megkönnyebbült a gerincem. Azután elkezdtek nyomni a mellkasom alatt, majd meghallottam azt az édes kis nyöszörgést amit addig vártam...aztán a kis nyöszörgésből ordítás lett és a paraván fölé emelte a doki a kicsikémet, hogy egy pillanatra én is láthassam. Annyit tudtam kinyögni, hogy de hát, lila! Mi baja van?? A nővér megnyugtatott, hogy az csak a magzatmáz, elvitték letisztítani, amint végeztek vele, visszahozzák, hogy megnézhessem. Onnantól csak az ajtót bámultam és vártam... nem tudom mennyi idő telt el, nekem örökké valóságnak tűnt, mire visszahozták. Nem tudtam se megfogni, se megsimogatni, tekintve, hogy félig béna voltam, a mozgatható testrészeim (kezeim) pedig le voltak kötve. Rettentő rossz volt, de megnyugodtam, mert mondta a csecsemős, hogy kiviszi az apukájának. Gondoltam, ott jó helyen lesz. Így is volt. Ismét nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, mire kitakarítottak, meg összestoppoltak, de határozottan megkönnyebbültem, mikor az orvosok megköszönték mindenkinek a munkát és hívták a beteghordót. Visszavittek a szülőszobába néhány órás megfigyelésre. Pontosabban addig kellett ott maradnom, míg újra meg tudtam mozdítani a lábamat. Bejött anyu (ő egyébként a szülőszobában végig velem volt a műtét előtt és után is) és mondta, hogy nagyon édes a pici, 51 cm és 3600 gramm. Fellélegeztem, hogy hál' Istennek, csak nem lett 4 kg, bár azért ez sem rossz. A császáros szobában ő volt a legnagyobb baba. Anyu kiment és bejött az Imre, kezében a mi kicsikénkkel. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azt a mosolyt az arcán. Még úgy félig bénán is madarat lehetett volna fogatni velem. Nem maradtak sokáig, mert az én Drágám rosszul van a "kórházos cuccoktól", egy kis injekció láttán képes lenne elájulni. Emellett meg ugye ott van az is, hogy jobban szenvedett, attól hogy én szenvedek, mint amennyire ténylegesen szarul éreztem magam. Ezért is voltam rá nagyon büszke, hogy leküzdötte a félelmét és bejött hozzám meg az infúziómhoz. Megcsodálhattam még egyszer Márkot, most már az apja kezéből. Ezután apa elszaladt telefonálgatni, anyu pedig még visszajött a babával, de jött a csecsemős és elvitte. Egész sokáig lent volt a családdal, pedig ilyenkor egy gyors bemutatás után rögtön fel szokták vinni a gyermekágyra, de a műtétem alatt behoztak egy koraszülöttet, így a Márknak kikészített inkubátort kellett használni. Ezért maradt addig, míg vissza nem jött a csecsemős, akit az agyvérzés kerülgetett, mert azt hitte, hogy elhagyta Márk papírját (anyuék lenyúlták az inkubátorból, hogy azt is le tudják fényképezni) és rettentő hálás volt, mikor visszakapta. Szóval őt elvitték, belőlem meg kezdett kimenni a bénító hatása és remegtem mint a kocsonya. Azt hittem, hogy fázok, a szülésznő állította, hogy nem, de én nem hittem neki. Ő ezt látta rajtam és jól betakart, rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem fáztam. A szülésznőnk nagyon aranyos volt, elkérte anyutól a fényképezőt és bejött a műtőbe, az ajtó előtt csinált képet (észre is vettem a vaku villanását, először nem értettem, hogy ki a .................. fényképezgeti a szenvedésemet és miért) majd Márkom első perceit a földön is megörökítette. Utólag is köszönjük neki!!! Vanda is ott volt természetesen, ő is bejött hozzám, de nem voltam valami beszédes hangulatban. Várták kint egy páran a kicsit. Imre, anyu, Vanda, Vili, Gábor... na meg a többiek, akik ugyan nem voltak jelen, de alig várták, hogy megérkezzen a manó. 2 órát töltöttem lenn még a szülőszobán, kaptam egy fájdalomcsillapító szurit (szerencsére a bénaságom miatt még nem éreztem) mert azt mondták, hogy nagyon fog fájni. Ezt sem hittem el, mert olyan volt csak, mintha izomlázam lett volna. Természetesen ismét kiderült, hogy nem próbáltak meg átvágni... sajnos, mert ami ezután jött, az maga volt a pokol. Nem tudom milyen lehet a sima szülés, de még mindig amellett teszem le inkább a voksomat így, hogy a császárt már próbáltam.
Ennyit tudtam egyelőre legépelni gyorsan, két etetés, büfiztetés között. A kórházban töltött és az itthoni napokkal még adós vagyok, de hamarosan pótolom!