Ilyen a formám

Hétfőn úgy tűnt, hogy sokkal jobban vagyok, kedden már nyakamba vettem Kecskemétet anyuval, meg a Vandával, hogy a legszupibb dekorációt sikerüljön beszerezni Márkocskám szülinapi bulijára, valamint kiválasztani a megfelelő tortát. Egy egész délutánt igénybe vevő küldetés volt, ráadásul csak félig jött össze, mert nem lett meg minden,amit akartam. Ezek mások szerint tök feleslegesek, szerintem meg nincs nélkülük babaszülinap! Gondolok itt Micimacis happy birthday asztalterítőre, hozzá illő tányérokkal, poharakkal, lufikkal. Nekem ez fontos és kész. Mivel kedden nem lett meg minden, elkeseredtem, hogy mi lesz így az elképzelt dekorációmmal, ezért felhívtam Vandát, hogy másnap reggel fussunk neki még egyszer. Nem volt kifejezetten feldobva, de muszáj volt jönnie, mert Buckóval kettesben nem lehet nagy bevásárlást tartani. Erről jut eszembe, még nem is dicsekedtem, hogy megtanult járni a kicsi szerelmem! Annyira ügyes! Ám ezzel együtt az is jár, hogy nem hajlandó megmaradni a bevásárlókocsi babaülőkéjében, hanem ő akarja tolni, illetve, ha meglát valamit, ami felkelti az érdeklődését, akkor nagy sikongatások közepette elrohan és "bevásárol". Szóval ezért kellett Vandának bébicsőszködnie, amíg én jól megfontoltam kitaláltam, hogy mit akarok. Beszereztünk tehát mindent, ezért tulajdonképpen a dicsőség mámorában kellett volna evickélnem, de nem ment a dolog. Húzott a fejem jobbra-balra. Mire hazaértünk, már alig volt erőm, később pedig jött a hasmenés, fejfájás, rosszullét, megspékelve egy klassz kis megfázással. Na ezt képzeljétek el... durva hasmenés és aktív köhögés... Nem volt vicces a helyzet. Reggelre annyira rosszul voltam, hogy az Imre kihívta a dokit, aki felírt egy lórúgásnyi antibiotikumot, meg sok mást, de nem is kérdeztem, hogy mi az, beveszem én, csak hasson. Kiütött, az tuti, mert az egész délelőttöt átaludtam. Most egy kicsit jobb, de ez nem vigasztal, tekintve, hogy 1,5 nap választ el attól a naptól, amit egy éve várok, tervezek. Én meg itt vagyok antibiotikumtól bekábulva és gyengeségtől dülöngélve. Ha pedig ez nem lenne elég, tényleg baromira kiakaszt, hogy a barátaim tudják jól, hogy mennyire fontos nekem ez a nap, tényleg lassan egy éve csak erről beszélek és legalább havonta elmondtam mindenkinek, hogy július 9-re ne csináljanak programot, mert az a MI napunk! Ehhez képest csak szinte a hozzám legközelebb állók mondták le. Van akinek elfogadható indoka van, például egy esküvő, van, aki meg nem tudom mikor méltóztatott volna szólni, hogy ne várjam, még jó, hogy a fészbukról teljesen véletlen értesültem, hogy akadt jobb program. ÁÁÁÁÁ, többszörösen haragszom mindenre és mindenkire. Összeesküdött ellenem valahol valaki, mert egyelőre semmi nem alakul úgy, ahogy én azt megálmodtam. Marha csalódott vagyok, meg biztos a betegség miatti hiszti is bejátszik. Már csak abban az egyben bízom, hogy a sok szarság után végül egy tök jó kis buli jön össze. Addig is néhány kép, amit az előző bejegyzésemhez nem sikerült valamiért beilleszteni.
Ide se sikerül. Akkor majd külön próbálom. Most pedig visszavonszolom magam az ágyba, most ott nekem a legjobb.

Buci megkeresztelkedett

Újabb bejegyzés és nem telt el 3 hónap. Fejlődőképes vagyok. Na jó, csak beteg, így jobb dolgom nem igen akad, mint feküdni, filmet nézni és írni a blogomat. Megjegyzem, tegnap még ez sem ment volna, annyira rosszul voltam. Azzal kezdődött minden, hogy Buckó elkapta ezt a hányós hasmenős vírust, viszont szerencsére egy 2 napig tartó hasmenéssel és étvágytalansággal megúszta. Egyetlen reggel volt, mikor nagyon bágyadt volt, akkor szegény elaludt a padlón, miközben nézte a teletábit. Ilyet még soha nem csinált. Kialudta magát, aztán látványosan jobban lett. Én meg 4. napja szívok ezzel a rohadt vírussal, nem elég a hasmenés, de ráadásul hánytam is. Ez az ami igazán megviselt. Ennél jobban nem nagyon tud más taccsra vágni. Ma már azzal a halvány reménysugárral ébredtem, hogy talán megmaradok. Viszont nem fogok gusztustalan vírusokról írogatni, mikor nagy nehezen belekezdtem egy új bejegyzésbe. Vannak ennél vidámabb témáim is, például az, hogy kicsi Márkom megkeresztelkedett. Június 5-én, reggeli misével egybekötött keresztelő volt. Örültem, mert szinte mindenki el tudott jönni, akit mindenképpen szerettem volna ott látni. A család 100%-ban felvonult, a barátok közül viszont sajnos volt, aki külföldi tartózkodás, elcserélhetetlen műszak miatt a munkahelyen nem tudott eljönni. Buckó a végére elég nyűgös volt, de így is nagyon klassz volt az egész, és ő is megvígasztalódott valamelyest, mikor leöntötte a pap a szentelt vízzel (teljesen vízfüggő a gyerek, minőség, mennyiség és származás sem számít, csak pancsolni lehessen). Miután megvolt a templom, átvonult a család hozzánk, volt örülünkebéd, meg gratulálunkajándékok, én meg közben egymás után kaptam az agyvérzéseket, mert ide kaptam, oda kaptam és mégsem éreztem semmit jónak, így elkezdtem martinivel tompítani a őrület kezdeti tüneteit. Persze csak sutyiban, a konyhában. Bevált a dolog. Lecsengettük a családot, jöhettek a barátok. Szintén volt egy kis eszem-iszom, inkább iszom. Részemről annyira fáradt voltam, hogy rajtam már az aljas kis alkoholok sem tudtak kifogni, nem úgy mint 1-2 baráton. :-) Összességében remek volt, jobban nem is sikerülhetett volna, gyönyörű képek készültek a templomban, hála Elemérnek, aki szerzett egy szupi fotóst és igazán klasszul mutatják be a hangulatot a már itthon készült képek, itt is Elemér nevét kell említenem, aki már saját gépével csinált képeket, valamint Viktor megjelenése, fényképezőgép bitorlása és nem akármilyen pózolása szintén emelte a maradandó emlékek mennyiségét. :-) A következő nagy parti, jövő hét szombaton lesz, Bucikám egy éves szülinapján. Olyan fura ezt leírni, visszaolvasa a blogomat, még most írtam a szülésről, az első hetekről, most pedig már kevesebb mint egy hét választ el minket az én Életem első szülinapjától. Na meg persze az enyémtől, mert együtt tartjuk a kettőt. Buckó 9-én ünnepli az elsőt, én meg 12-én a 25-et. Igen, tavaly a kórházban "ünnepeltem" fájdalomcsillapítókkal. Akkor megfogadtam, hogy idén megadom a módját. Viszont bármennyire is szenvedtem, a tavalyinál szebb és emlékezetesebb szülinapom soha nem lesz. Hacsak később nem úgy sikerül összehozni a dolgokat, hogy a tesó is ezekben a napokban születik majd. :-)