Kórházi napok

Mielőtt leírnám a szenvedésem 2. napját, meg szeretném osztani veletek, hogy Márk pénteken volt 3 hetes!! Repül az idő, mire észbe kapok, már nem az én hátamat fogja lehányni, hanem valaki másét, ama bizonyos szórakozóhely előtti sorban... Na nem, nem rohanok előre, egyelőre még én cserélem a szaros pelenkáját. :-)
Szóval a kórház... A szülőszobán töltött megfigyelés után jött a betegszállító srác és felvitt a gyermekágyra. Bekerültem a császáros szobába, ahol teltház volt, ezért a már járóképes anyukákat átköltöztették a simán szültek közé. A nővér hozott nekem teát meg vizet és ellátott néhány jó tanáccsal, többek között azzal, hogy eszembe ne jusson felemelni a fejem, mert másnap elviselhetetlenül fog fájni. Na, onnantól úgy tettem, mintha odaszögeztek volna a párnához. Mondta, hogy 12 órát feküdnöm kell a műtét végétől számítva, utána viszont nem lesz kellemes, de fel kell kelnem. Ez azt jelentette, hogy este 9-kor kelhettem fel először. Egész nap igen csak nagy volt a szám, hogy nekem nem a felkelés lesz kellemetlen, hanem a fekvés az, alig várom, hogy végre elhagyhassam az ágyat. Fészkelődtem egész nap (már amennyire tudtam a fejem felemelése nélkül). Ami viszont nagyon jó volt, hogy ahogy elhelyezkedtem, jött a csecsemős nővér és megkérdezte, hogy odahozza-e a babát. Felcsillant a szemem rögtön, mert azt hittem, hogy csak akkor fogják kihozni nekem, ha már fel tudok kelni. Annyira örültem neki. Nagy nehezen az oldalamra küzdöttem magam (ismétlem, a fejem felemelése nélkül) de már rendesen fájt a hasam is, így nem volt könnyű a dolog. Viszont mindent feledtetett, mikor megláttam a csecsemős kezében az én kicsikémet. Olyan jó volt, mikor letette mellém és végre "kettesben" lehettünk és beszélgethettem vele. Erre ugye sajnos nem volt lehetőségem mikor megszületett, mert csak 1 percre láthattam. Most meg is puszilhattam és simogathattam és az olyan jó volt... :-) 3 óránként hozták ki 45 percre, így gyorsan eltelt az idő. Mikor Márk ott volt, akkor repült, mikor nem volt ott, akkor sem unatkoztam, mert azt vártam, hogy újra hozzák. Aztán elérkezett a 9 óra. Jött a nővér, mondta, hogy üljek fel. Az erőm kevés volt, az elhatározás nagy és pillanatokon belül a fájdalom is az lett. Cirka 5 perces küzdelem után sikerült felülnöm az ágyban, ismét 5 percbe telt, mire kiszenvedtem magam a szélére és a neheze még csak ezután jött. A felállás. Letettem a lábaimat, rájuk álltam és nem bírtam kiegyenesedni, ráadásul rettentően szédültem és az ájulás kerülgetett. Nem értettem, hogy miért nem bírok egyenesen állni, a nővér mondta, hogy azért, mert lefeküdtem egy ágyra úgy, hogy hónapok óta nem kis súly húzta előre a derekamat és a gerincemet, majd 12 óra múlva úgy állok fel, hogy a súly eltűnt és ehhez hozzá kell szoknom, újra meg kell találnom az egyensúlyomat. Na mondom, de jó, nincs elég bajom így is, még a stabilan állást is tanuljam újra. A nővér segítségével elvonszoltam magam a mosdókagylóig, megmosakodtam, fogat mostam, aztán visszasétáltunk az ágyamig, ami legalább 5 méteres távot jelentett oda-vissza, nekem azonban felért a maratoni távval. Leraktam a fejem és rögtön elaludtam, reggel 5-kor keltettek a nővérek, 5:30-kor pedig már hozták is Márkot. Aztán meg a keserű sót, ami szenvedéseim következő állomását jelentette. Az ikres anyukának mellettem egy nappal hamarabb volt a műtéte, ő aznap kapta, mikor odakerültem. Egész este sírt, olyan méhösszehúzódásokat váltott ki nála a só, csak azt hajtogatta, hogy most fogja megszülni a bent felejtett 3. gyereket. Nahát köszönöm, ezek után enyhe fenntartásom alakult ki a keserű sóval kapcsolatban. Nem is mertem meginni csak délután, amikor már nem potyogott a könnyem, mikor elindultam a mosdó felé, ami a folyosó másik végében volt. Nem tudom, hogy hányan ismerik a keserű só hatását, a kórházban a műtét utáni bélmozgás újraindulását hívatik előidézni, ami az elfogyasztástól számított 4-5 óra múlva hat. A mennyiséggel is vigyázni kell, 1 evőkanállal kell tenni belőle valami italba. Én viszont ezzel nem voltam tisztában és a meglepetés és tiltakozás minden jele nélkül figyeltem, ahogy a nővér 4 marha nagy evőkanállal lapátol bele belőle a teámba. Azóta sem tudom, hogy biztosra akart-e menni, vagy pedig az életemre tört. Szóval délután erőt vettem magamon és megittam, közben "csak" négyszer sikerült majdnem összehánynom magam, annyira rossz volt az íze. Hányingerrel küzködve vártam, hogy elteljen a 4-5 óra... aztán fél óra múlva éreztem, hogy engem vagy nagyon átvágtak, vagy csúnyán kib...sztak velem, mert "rohannom" kellett a mosdóba. Cirka 10 percet vett igénybe, hogy eljussak az illem helyig, addigra már nem tudtam eldönteni, hogy éppen melyik panszom a legzavaróbb, fél úton jártam már, mikor éreztem, hogy azonnal le kell ülnöm, annyira fáj a sebem és az sem lenne nagy hátrány, ha a wc lenne az, ahol meg tudnék pihenni. Hős voltam és megcsináltam. Meg is könnyebbültem, hogy ennek is vége van... Én a kis naív, hamar rájöttem, hogy ez nem egy egy alkalmas buli volt, az elkövetkező 3 napban többször is megismétlődött a jelenet. Jelzem úgy, hogy 2 napig egy falatot sem ehettem... Rakjátok össze... még az is kijött belőlem, amit még meg sem ettem. Mondanám, hogy vicces volt (főleg, hogy rajtam kívül még 2 nőt császároztak pénteken, így tökéletesen átéreztük egymás problémáit), de tényleg nagyon szenvedtem. A vasárnapom is elég fájdalmas volt még, viszont már fogott az agyam arra, hogy miközben a mosdó felé vonszoltam magam, felpattanjak a folyosón elhelyezett mázsára. Ledobtam a köntöst, nehogy már azt is rászámolja nekem és kellemes meglepetés ért. Már 8 kilóval kevesebbet mutatott, mint 48 órával előtte. Azóta egyébként már csak 4 kiló plusz van rajtam. Ja, és tegnap a köldök piercingemet is visszahelyeztem, amit a 8. terhességi héten vettem ki és biztos voltam benne, hogy összeforrt, holnap akartam menni újra átszúratni, de a kezembe akadt az egyik kis testékszerem és a próba kedvéért megpróbáltam visszarakni és akadály nélkül sikerült. Kicsit elkanyarodtam a kórháztól. Azt hittem, hogy nagyon fogom várni, hogy hazajöhessek és rettentő uncsi lesz, de nem így volt. Örültem, hogy fekhettem egész nap és csak a legvégsőbb esetben kell kimásznom az ágyból. A hétfő már nehezebben telt el, mert akkor már nem akartam folyton ágyban lenni. Kedden délelőtt jött az orvosom, kiszedte a varrataimat, megkaptam a zárójelentésemet, megvártuk a gyerekorvost, Márkkal is minden a legnagyobb rendben volt, az ő zárójelentését is megkaptam, így délelőtt 11-kor az Imre már ott állt a folyosón, kezében az autós hordozóval, pár perccel később pedig már a kis manó is benne volt és elindultunk haza. Természetesen épp csak betettük a lábunkat a házba, anyu, Vanda, anyós, após már jöttek is babázni. Mindenki szerelmes lett a kis bucimaciba. :-)