Lehányták a hátamat

Mindig ez volt a legnagyobb félelmem, mikor sorba kellett állni valamilyen szórakozóhelynél. Végül megtanultam, hogy nem szabad hátra nézni, csak csendben imádkozni, hogy ne egy csapat bulihuligán faroljon be mögénk, gyomrukban ilyen-olyan alkoholokkal, ami esélyes, hogy még az este folyamán ki fog kívánkozni. És ha a pia jönni akar, akkor jön is, nem törődve azzal, hogy az én hátam fogja felfogni, amit a frissen beszerzett cuki kis felsőcske takar. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nem tudtam volna felhőtlenül élvezni az este további részét, vodka-martini ide vagy oda. Azt hiszem, még az istennyila nevű limonádé-vodka egyveleg sem tudta volna feledtetni velem a tényt, hogy valaki így meggyalázta a felsőmet. Az viszont tuti, hogy ha ez megtörtént volna, háttal szaladtam volna neki az illetőnek, hogy valami igazság azért mégis legyen már, kapjon csak ő is a saját gusztustalanságából.
Viszont ami ma reggel történt velem, arra nem voltam felkészülve. Meg is lepődtem rendesen, pedig sejthettem volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Az történt ugyanis, hogy Márkom jó sokáig aludt reggel, fél 9-kor keltünk. Tisztába tettem, közös erővel választottunk neki ruhácskát (szokott segíteni, még nem tudatos nála a fintorgás és a mosoly, de én reakciónak veszem a felmutatott ruha sorsát illetően) aztán megitattam vele a reggeli kamilla teáját, hogy ne fájjon a pocakja (nem volt könnyű, nagyon nem szerti), majd mikor sikerült beleerőszakolnom egy keveset a teából, megkapta a reggeli tejecskéjét is, mondanom sem kell, hogy az már nagyon csúszott. Mikor végzett, a vállamra tettem, hogy büfizzen. Nem szoktam semmit a vállamra tenni, mert pár percen belül megvan a büfi és ezzel le is van tudva a dolog. Ma reggel viszont biztosan a kamilla tea miatti bosszú által vezérelve, miközben én nyugodtan veregettem a hátacskáját és azon gondolkoztam, hogy mit fogok reggelizni, ha pár perc múlva leraktam a drágámat, egyszer csak egy hatalmas böffentés (még az apja is fejet hajthatott volna előtte) kíséretében végig hányta a hátamat és a bőrfotel támláját is, aminek nekidőlve üldögéltem. Meglepődtem rendesen,pedig babáknál ez igen gyakran előfordul, de nálunk a pár nap híján két hét alatt ilyen még nem történt, ezért egészen idáig számomra elképzelhetetlen volt. Pár másodtpercig csak ültem és gondolkoztam, hogy most akkor mit csináljak. Aztán Márkot beleraktam a babakocsiba, megtöröltem az arcocskáját, letakarítottam a fotelt, majd indultam volna zuhanyozni, mikor az én kicsi fiam üvölteni kezdett, hogy nem képzelem, hogy nem fog enni kapni ahelyett, ami kijött. Így történt, hogy lehányt háttal mászkáltam vele még 15 percig ( leülni nem tudtam, mert akkor már a derekamon folyt a madárlátta tej) majd mikor végzett, már enyhe fenntartásokkal vettem a vállamra, de megint csak egy szolíd kis büfike volt. Mondtam neki, hogy tartozik nekem annyivel, hogy most szépen elalszik, hogy én nyugodtan le tudjak zuhanyozni. Aludni nem aludt, de aranyosan elnézelődött, amíg én rendbe szedtem magam. Igen, minden nap tanul az ember valami újat. Ma megtanultam, hogy a büfi, az egy alattomos dolog, jobb az elővigyázatosság. Pár napja pedig azt, hogy pelenkázás közben valami mindig legyen a kezem ügyében, amit magam elé tudok kapni, ha jönne a pisi... vagy valami más is. Az elmúlt napok eredménye tehát: Ennyiszer voltam: lepisilve: 3
lekakilva: 1
lehányva: 1