Rohan az idő

Még tisztán emlékszem arra a napra, mikor megtudtuk, hogy Bucc úton van. Pedig ez már lassan egy éve történt. Biztos soha nem fogom elfelejteni, de akkor is hihetetlen sebességgel száguld az idő. Akkor úgy éreztem, hogy a július egy fényévekre távoleső hónap, ami egyhamar biztos nem fog elérkezni. Főleg az első hetekben, másról sem szólt az életem, csak olvasgattam a terhességgel kapcsolatos könyveket, keresgéltem a neten, mert annyira tudni akartam, hogy mi történik éppen ott bent, hogy fejlődik az én kincsem, mekkora éppen. Emellett pedig természetesen rakat számra ittam-ettem az egészségesebbnél egészségesebb dolgokat és minden reggelem azzal indult, hogy megnéztem a tükörben, hogy vajon látszik-e már rajtam valami. Nos, erre nem kellett sokat várni, mert a 12 hetes nagy ultrahangon már nem tudtam volna letagadni, pedig akkor még nagyon az elején jártam. Rengeteget aggódtam, hogy minden rendben legyen, mikor kijöttem az uh-ról, szivem szerint már mentem volna vissza, hogy még,még akarom látni. Mikor megmozdult, kicsit nyugisabbak lettek a napjaim, mert minden nap hírt adott magáról,ez olyan megnyugtató érzés volt. Nálam nem úgy ment a dolog, hogy egyszer csak elkerekedett a szemem, a hasamra tettem a kezem, mert nagy rúgással jelezte, hogy ő mostantól akkor itt fog mocorogni. Épp Szeged felé tartottunk az autópályán, Ivett barátnőmet vittük haza, amikor valami furát éreztem. Felmerült bennem, hogy ez lehet, hogy már a baba, de korai lett volna szerintem, mert akkor még csak 16 hetes volt, ráadásul én azt a világrengető első mozdulatot vártam, amit a filmekben is mindig látni. Na, az nem jött, mert onnantól minden nap éreztem ilyen fura rezgéseket és egy héttel később már olyan volt, mintha valami folyamatosan forogna a hasamban. Mondjuk én még akkor is simán ráfogtam a gyomromra, pedig köze nem volt hozzá. Most már tudom, hogy Ő volt. Aztán ott voltak azok a pillanatok és hosszú napok, mikor babakocsit választottam meg szobabútort, akkor még olyan elképzelhetetlen volt számomra, hogy azt néhány hónap múlva használatba veszi egy kis ember. Amikor a kész szobájában vasaltam a ruhácskáit, még akkor is csak próbáltam beléjük képzelni az én csöppemet. A nemén egy percig sem aggódtam, mert mikor megláttam a két csíkot a teszten, nem az volt az első gondolatom, hogy gyerekem lesz, hanem hogy fiam lesz. Úgy is gondoltam rá végig. A 12 hetes uh-n pedig azt mondta a doki, hogy hoppá, mintha kukackát láttam volna. Én meg mondtam, hogy hah, ezt én uh nélkül is megmondtam. És abban is biztos vagyok, hogy ha lenne még gyerekünk, szintén fiú lenne. Utólag visszagondolva rettentő gyorsan eltelt az a 8 hónap (még ha akkor úgy is tűnt, hogy ólom lábakon vánszorog az idő) és most pedig még gyorsabban telik. Mintha tegnap lett volna, hogy a kórházban az Imre aggódva nézett rám, hogy nem érti, hogy hogy tudok ilyen nyugodt és jó kedvű lenni,mikor másnap császároznak. Ideges volt ő helyettem is. :-) Szó szerint, szerintem én fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Aztán a másnap, mikor reggel 5-kor felkeltem,lezuhanyoztam, összepakoltam a cuccomat, a többiek szerencsét kívántak, vártam anyut meg az Imrét a folyosón, aztán 6-kor leballagtunk a szülőszobára. Mindenkin láttam az idegességet, én viszont halálosan nyugodt voltam. Egy órával a műtét előtt én még nagyban vigyorogtam, akkor vált kellemetlenné a helyzet, mikor beszúrta a szülésznő a branült, megjött az orvosom, nekem meg mozdulatlanul kellett feküdnöm a hátamon és várni, hogy betoljanak a rossz szagú, hideg műtőbe. Akkor sem ideges voltam, inkább nagyon kényelmetlen volt. Mikor kihoztak, akkor még elképzelhetetlenebb volt, hogy kicsi Bucc már nincs bent a hasamban, ráadásul nagyon elgyötört is voltam. Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna. Szép álom volt, ami valósággá vált. :-) Most pedig itt fekszik a 3 hónapos pocaklakóból lett kis földlakó a járókában, újabb olyan dolgokat előidézve, amiket most még el sem tudok képzelni. Például, hogy hamarosan beszélni fog meg járni...Pedig ahogy a rohamos fejlődését elnézem, nem győzöm majd kapkodni a fejem, hogy már megint mi történik velünk.