Ebben a témában már biztosan sokszor leírták ezt a mondatot, de én csak most kezdem megérteni, hogy jómagam is rendelkezem egy igazi kis csodával.
Kicsit magamba roskadtam délután, mert eszembe jutott, hogy még le sem diplomáztam, az most nem számít, hogy rajtam kívüleső okok miatt. Itt ez a fodrász gyakorlat vizsga, végre azt csinálhatnám, amit nagyon szeretnék, de ugye ez még 2 napig a jövő zenéje. Ráadásul az órák is kiestek egy hónapra, mikor Buckó megszületett. Jó, azt is be kell valljam, hogy azért valamelyest büszke vagyok magamra, hiszen 3 hetes volt a Kincsem, mikor én már újra csatasorba álltam. Ennek ellenére kicsit be vagyok szarva a szombattól. Szóval azon stresszeltem magam éppen, hogy itt állok 24 évesen és jóformán semmit nem tudok felmutatni, mikor lenéztem a játszószőnyegre, elnézegettem a 4 hónapos tökéletes kicsi fiamat és rájöttem, hogy nála jobbat már nem fogok tudni összehozni ebben az életben. Maximum érte tehetek meg mindent, amit csak tudok. Meg is teszek. Már értem, hogy mit jelent az, hogy az ember "szerelmes" a gyerekébe. Imádom anyut, a húgomat, az Imrét, szeretem a nagyszüleimet, a keresztanyukámat, az unokahúgaimat, a barátaimat, de mindegyik szeretet más, mégis hasonló. Ami ezektől távol esik, az az érzés, amit az ember lánya a gyereke iránt érez. Itt egy kis tehetetlen csöppség, aki még csak most ismerkedik a világgal, de ha rámosolygok, senkitől nem kapok viszonzásul ennél őszintébb, valóságosabb mosolyt. Fura dolog ez. Nem is igazán lehet megfogalmazni. Ezt mindenki akkor érti meg, mikor először a kezébe veszi a kis pisis, kakis, ordító csomagot, akit meg kell tanítani rengeteg dologra, de cserébe Ő is megtanít valami igazán fontosra: Anyának lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése