Lehányták a hátamat

Mindig ez volt a legnagyobb félelmem, mikor sorba kellett állni valamilyen szórakozóhelynél. Végül megtanultam, hogy nem szabad hátra nézni, csak csendben imádkozni, hogy ne egy csapat bulihuligán faroljon be mögénk, gyomrukban ilyen-olyan alkoholokkal, ami esélyes, hogy még az este folyamán ki fog kívánkozni. És ha a pia jönni akar, akkor jön is, nem törődve azzal, hogy az én hátam fogja felfogni, amit a frissen beszerzett cuki kis felsőcske takar. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nem tudtam volna felhőtlenül élvezni az este további részét, vodka-martini ide vagy oda. Azt hiszem, még az istennyila nevű limonádé-vodka egyveleg sem tudta volna feledtetni velem a tényt, hogy valaki így meggyalázta a felsőmet. Az viszont tuti, hogy ha ez megtörtént volna, háttal szaladtam volna neki az illetőnek, hogy valami igazság azért mégis legyen már, kapjon csak ő is a saját gusztustalanságából.
Viszont ami ma reggel történt velem, arra nem voltam felkészülve. Meg is lepődtem rendesen, pedig sejthettem volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Az történt ugyanis, hogy Márkom jó sokáig aludt reggel, fél 9-kor keltünk. Tisztába tettem, közös erővel választottunk neki ruhácskát (szokott segíteni, még nem tudatos nála a fintorgás és a mosoly, de én reakciónak veszem a felmutatott ruha sorsát illetően) aztán megitattam vele a reggeli kamilla teáját, hogy ne fájjon a pocakja (nem volt könnyű, nagyon nem szerti), majd mikor sikerült beleerőszakolnom egy keveset a teából, megkapta a reggeli tejecskéjét is, mondanom sem kell, hogy az már nagyon csúszott. Mikor végzett, a vállamra tettem, hogy büfizzen. Nem szoktam semmit a vállamra tenni, mert pár percen belül megvan a büfi és ezzel le is van tudva a dolog. Ma reggel viszont biztosan a kamilla tea miatti bosszú által vezérelve, miközben én nyugodtan veregettem a hátacskáját és azon gondolkoztam, hogy mit fogok reggelizni, ha pár perc múlva leraktam a drágámat, egyszer csak egy hatalmas böffentés (még az apja is fejet hajthatott volna előtte) kíséretében végig hányta a hátamat és a bőrfotel támláját is, aminek nekidőlve üldögéltem. Meglepődtem rendesen,pedig babáknál ez igen gyakran előfordul, de nálunk a pár nap híján két hét alatt ilyen még nem történt, ezért egészen idáig számomra elképzelhetetlen volt. Pár másodtpercig csak ültem és gondolkoztam, hogy most akkor mit csináljak. Aztán Márkot beleraktam a babakocsiba, megtöröltem az arcocskáját, letakarítottam a fotelt, majd indultam volna zuhanyozni, mikor az én kicsi fiam üvölteni kezdett, hogy nem képzelem, hogy nem fog enni kapni ahelyett, ami kijött. Így történt, hogy lehányt háttal mászkáltam vele még 15 percig ( leülni nem tudtam, mert akkor már a derekamon folyt a madárlátta tej) majd mikor végzett, már enyhe fenntartásokkal vettem a vállamra, de megint csak egy szolíd kis büfike volt. Mondtam neki, hogy tartozik nekem annyivel, hogy most szépen elalszik, hogy én nyugodtan le tudjak zuhanyozni. Aludni nem aludt, de aranyosan elnézelődött, amíg én rendbe szedtem magam. Igen, minden nap tanul az ember valami újat. Ma megtanultam, hogy a büfi, az egy alattomos dolog, jobb az elővigyázatosság. Pár napja pedig azt, hogy pelenkázás közben valami mindig legyen a kezem ügyében, amit magam elé tudok kapni, ha jönne a pisi... vagy valami más is. Az elmúlt napok eredménye tehát: Ennyiszer voltam: lepisilve: 3
lekakilva: 1
lehányva: 1

Megérkezett!!

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig. Rengeteget tudnék most írni, de csak nagyvonalakban felvázolom az elmúlt hetet.
Július 9-én pénteken reggel 6 órakor lekerültem a szülészetre, ahol az én meglepetésemre is, fájásokat mutatott a CTG. Egyáltalán nem fájt, ezért még inkább sima szülést szerettem volna, de kizárt volt, addigra előkészítettek a műtétre. Szenvedtem az infúziótól és a katétertől, szomjas is voltam nagyon. 1 óra alatt lement a 4 adag infúzió, közben megérkezett az orvosom, így 8:10-kor már toltak be a műtőbe, ahol megkaptam a gerincérzéstelenítőt, miután végre előkerült az aneszteziológus. Az egész tortúrából ez fájt legkevésbé és nem is volt annyira kellemtlen, pedig ettől féltem legjobban. 5 perccel később már nem éreztem sem a lábam, sem a hasam, semmit. És akkor meghallottam: Akkor kezdhetjük!
Összeszorítottam a fogam, becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy 10 perc és itt lesz az én kicsi Márkom. Nyomást és rángatást éreztem végig, ez nem volt kellemes, főleg, hogy (ebben az esetben sajnos) vizuális tipus vagyok, így tökéletesen eltudtam képzelni, hogy mit csinálnak velem éppen. A gyanumat megerősítette a műtőlámpáról visszatükröződő kép, amit azóta is igyekszem elfelejteni, ott és akkor pedig kifejezetten rosszuléreztem magam tőle. Nem is néztem többet arra. A következő emlékem, hogy leszívják a magzatvizet és annak ellenére, hogy semmit nem éreztem, megkönnyebbült a gerincem. Azután elkezdtek nyomni a mellkasom alatt, majd meghallottam azt az édes kis nyöszörgést amit addig vártam...aztán a kis nyöszörgésből ordítás lett és a paraván fölé emelte a doki a kicsikémet, hogy egy pillanatra én is láthassam. Annyit tudtam kinyögni, hogy de hát, lila! Mi baja van?? A nővér megnyugtatott, hogy az csak a magzatmáz, elvitték letisztítani, amint végeztek vele, visszahozzák, hogy megnézhessem. Onnantól csak az ajtót bámultam és vártam... nem tudom mennyi idő telt el, nekem örökké valóságnak tűnt, mire visszahozták. Nem tudtam se megfogni, se megsimogatni, tekintve, hogy félig béna voltam, a mozgatható testrészeim (kezeim) pedig le voltak kötve. Rettentő rossz volt, de megnyugodtam, mert mondta a csecsemős, hogy kiviszi az apukájának. Gondoltam, ott jó helyen lesz. Így is volt. Ismét nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, mire kitakarítottak, meg összestoppoltak, de határozottan megkönnyebbültem, mikor az orvosok megköszönték mindenkinek a munkát és hívták a beteghordót. Visszavittek a szülőszobába néhány órás megfigyelésre. Pontosabban addig kellett ott maradnom, míg újra meg tudtam mozdítani a lábamat. Bejött anyu (ő egyébként a szülőszobában végig velem volt a műtét előtt és után is) és mondta, hogy nagyon édes a pici, 51 cm és 3600 gramm. Fellélegeztem, hogy hál' Istennek, csak nem lett 4 kg, bár azért ez sem rossz. A császáros szobában ő volt a legnagyobb baba. Anyu kiment és bejött az Imre, kezében a mi kicsikénkkel. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azt a mosolyt az arcán. Még úgy félig bénán is madarat lehetett volna fogatni velem. Nem maradtak sokáig, mert az én Drágám rosszul van a "kórházos cuccoktól", egy kis injekció láttán képes lenne elájulni. Emellett meg ugye ott van az is, hogy jobban szenvedett, attól hogy én szenvedek, mint amennyire ténylegesen szarul éreztem magam. Ezért is voltam rá nagyon büszke, hogy leküzdötte a félelmét és bejött hozzám meg az infúziómhoz. Megcsodálhattam még egyszer Márkot, most már az apja kezéből. Ezután apa elszaladt telefonálgatni, anyu pedig még visszajött a babával, de jött a csecsemős és elvitte. Egész sokáig lent volt a családdal, pedig ilyenkor egy gyors bemutatás után rögtön fel szokták vinni a gyermekágyra, de a műtétem alatt behoztak egy koraszülöttet, így a Márknak kikészített inkubátort kellett használni. Ezért maradt addig, míg vissza nem jött a csecsemős, akit az agyvérzés kerülgetett, mert azt hitte, hogy elhagyta Márk papírját (anyuék lenyúlták az inkubátorból, hogy azt is le tudják fényképezni) és rettentő hálás volt, mikor visszakapta. Szóval őt elvitték, belőlem meg kezdett kimenni a bénító hatása és remegtem mint a kocsonya. Azt hittem, hogy fázok, a szülésznő állította, hogy nem, de én nem hittem neki. Ő ezt látta rajtam és jól betakart, rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem fáztam. A szülésznőnk nagyon aranyos volt, elkérte anyutól a fényképezőt és bejött a műtőbe, az ajtó előtt csinált képet (észre is vettem a vaku villanását, először nem értettem, hogy ki a .................. fényképezgeti a szenvedésemet és miért) majd Márkom első perceit a földön is megörökítette. Utólag is köszönjük neki!!! Vanda is ott volt természetesen, ő is bejött hozzám, de nem voltam valami beszédes hangulatban. Várták kint egy páran a kicsit. Imre, anyu, Vanda, Vili, Gábor... na meg a többiek, akik ugyan nem voltak jelen, de alig várták, hogy megérkezzen a manó. 2 órát töltöttem lenn még a szülőszobán, kaptam egy fájdalomcsillapító szurit (szerencsére a bénaságom miatt még nem éreztem) mert azt mondták, hogy nagyon fog fájni. Ezt sem hittem el, mert olyan volt csak, mintha izomlázam lett volna. Természetesen ismét kiderült, hogy nem próbáltak meg átvágni... sajnos, mert ami ezután jött, az maga volt a pokol. Nem tudom milyen lehet a sima szülés, de még mindig amellett teszem le inkább a voksomat így, hogy a császárt már próbáltam.
Ennyit tudtam egyelőre legépelni gyorsan, két etetés, büfiztetés között. A kórházban töltött és az itthoni napokkal még adós vagyok, de hamarosan pótolom!

Hétvégén már hárman leszünk

Reggel ellátogattunk anyuval a doki bácsihoz, hogy megbeszéljük vele a szülés részleteit. Mármint azt, hogy anyu bent szeretne majd velem lenni és ennek vannak-e különösebb feltételei. A vizsgálat után elmondta az orvos, hogy terminus túllépés esete áll fenn (tudom ám, hogy mit jelent :-) lemagyarosítva annyit tesz, hogy a kiírt időpontra nem lett meg a baba). Jó, mondtam, hogy ezt tudom. Feltűnt. Aztán jött az, amitől féltem: be kell vonulnom holnap a kórházba. Oké, ezt is sejtettem, de azért volt egy kis alkudozás. Megegyeztünk, hogy én készségesen becsekkolok holnap hajnali 7-kor, cserébe legkésőbb pénteken baba lesz, de az is lehet, hogy már holnap. :-) Miután mindent megbeszéltünk (legalábbis én azt hittem) akkor ért hideg zuhanyként, amit az orvos mondott: "Emellett én császár metszést javasolnék, mert a baba súlya 3900 gramm." Szerintem nem kell különösebben kihangsúlyoznom, hogy nem sok híja volt, hogy leforduljak a székről. Nem csoda, hogy eddig nem született meg, hát ő már most látja, hogy esélytelen lenne bemásznia a keskeny szülőcsatornába. Azóta is a hasamat nézegetem, hogy hogy fér el benne egy ekkora baba. Nem baj, megizmosodok majd legalább az emelgetéstől. Elmúlt a kezdeti ijedtségem és csak arra koncentrálok, hogy lehet, hogy holnap már köztünk lesz a mi kicsi, kövér, boldog Márkunk. Minden más már lényegtelen. :-) Jövő héten jelentkezem az "élmény beszámolóval".

A focihoz kötődő tapasztalataim

Gondolkoztam, hogy vajon tapasztalatot vagy pedig élményt írjak-e, de arra jutottam, hogy élménye ezzel kapcsolatban azoknak volt, akik hallották a tapasztalat szerzésem folyamatát, de azoknak azt hiszem maradandó. Leírok 1-2 történetet, amiből teljesen egyértelművé válik, hogy a foci és én nagyjából köszönő viszonyban sem vagyunk. Pedig én becs' szó, igyekeztem.
A nem létező kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy a suliban tesi órán ritkán bár, de előfordult, hogy arra kényszerítették a lányokat is, hogy focizzanak. Húztam persze a számat, mert milyen dolog ez? Lány létemre focizzak? A fiúknak miért nem kell gerendán egyensúlyozva mérleget csinálni vagy felemás korláton spárgázni? Duzzogtam nagyokat, nem is voltam hajlandó aktívan részt venni ebben a fajta tevékenységben, általában beálltam kaput támasztani,ami szó szerint így volt, mert lássuk be, a lány foci (bocsi Dóri, nem a profi csapatokra gondolok, hanem az ilyen rögtönzött balerina társulatokra mint a miénk volt) nem arról híres, hogy záporoznak a szebbnél szebb gólok. Ám egyszer valami véletlen folytán mégis arra vetődött egy labda, erre én persze nem voltam felkészülve és olyan filmbe illően talált pofán, egy száguldó meteor sebességével. Ekkor volt közöm utoljára olyan labda tevékenységhez, amit lábbal végzünk.
Tavaly egy szép tavaszi vasárnap délután Vanda rávett, hogy menjek el vele itt Kőrösön egy foci meccsre, úgysincs jobb dolgom, unatkozni meg ott is tudok, de legalább levegőn vagyok és szotyizni is lehet. Belementem. Hozzá kell tennem, hogy előző este bulizni voltunk, ezért fáradt is voltam, na meg a vodka-martini... nem részletezem. Fél óra után feltűnt, hogy vannak a pályán olyanok, akiken szép szines mez van, meg vannak páran fekete-fehérben. Néztem őket, gondolkoztam, aztán félhangosan megkérdeztem Vandától, hogy oké, hogy a szinesek az egyik csapat, de hol van a másik, akivel játszanak és miért rohangál ennyi bíró a pályán... Mikor többen körülöttünk olyan "ugye csak viccel" tekintettel pislogtak felénk és Vanda azonnali távozást javasolt, ráébredtem, hogy lehet, hogy már nem divat, hogy a bíró fekete-fehérben van, a játékosok meg szinesben és akkor megvilágosodtam: a bírók a másik csapat. Jó, már késő volt, de legalább megtörtént. Természetesen ez azóta is visszaköszön néha. A "hány sárga és piros lapot kell vinnie egy meccsre a bírónak" tipusú kérdések azért mára már letisztultak és nem is nagyon foglalkoztat ez a foci dolog, de most, hogy elkezdődött a vb és nem hallok másról csak Afrikáról, vuvuzeláról (na,erről először azt hittem, hogy egy indián törzs), lesről, ismeretlen országok csapatairól és persze egész nap el sem lehet kapcsolni a meccsről, kénytelen vagyok ezt nézni én is és akaratlanul is, de néha felmerül bennem néhány kérdés, amikre azonnal választ akarok kapni, hogy ne érezzem magam teljesen hülyének. Imre nem könnyíti meg a felzárkóztatásomat, mert ha éppen nem elbeszélünk egymás mellett, mert ő nem érti, hogy mit kérdezek én meg nem tudom másképp megfogalmazni, akkor rendszerint kitalál valami hülyeséget, hogy újra vakvágányra kerüljek. Az első meccset nézve azon agyaltam, hogy hogy is van az, hogy mondjuk egy angol játékos portugál csapatban játszik, a vb-n mégis "haza megy". Rövidke magyarázás után megfejtődött a rejtély. Ami viszont igazán gonosz volt tőle, az az volt, mikor megkérdeztem, hogy mi értelme van annak, hogy zászlóval a kezükben ácsorognak a pálya szélén a fickók, meg bent is futkos egy (nem akartam megint csőbe húzni magam a sok bíró dologgal). Erre azt a válszt kaptam, hogy aki bent futkos, az nem is bíró, hanem a közönségből kisorsolt szerencsés néző, aki onnan bentről nézheti végig a meccset. Gyanus volt a dolog, de én ezzel nem kötözködtem, ki tudja, hogy milyen reklám fogások meg pénzcsinálási lehetőségek vannak még a vb idején. Viszont mikor a "szerencsés néző" lefújta a meccset, akkor rájöttem, hogy csúnyán kihasználták a hiszékenységemet és át lettem vágva. Azóta egyszer ennyit kérdeztem meg, hogy mi is az a les, de ezt eddig senki nem tudta nekem elmagyarázni, a "nem látod, hogy rossz helyen áll" tipusú válaszokat nem tekintem potenciális magyarázatnak. Mindegy, talán egyszer annak is eljön az ideje, hogy ezt megtanuljam. Ha nem, azt sem bánom. A focihoz cseppet sem értek, de ezzel még talán elélek valahogy. :-)

9.hónap

Így nézek ki 9 hónapos terhesen. Vagyis pár napja már a 10-et tapossuk... Az eredmény: Terhességi csíkok, +13 kg, (soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életben 70 kg leszek.). Gyerek pedig még sehol. Vasárnap voltunk anyuval vásárban, ott megkérdezte egy rettentő szemfüles srác, hogy babát várok-e. Erre mit mondjak? Nem b...meg, dinnyét csempészek... Ennél már azért egyértelműbb a helyzet. Az én drágám szokta mondani, hogy hátulról nem is látszik, hogy terhes vagyok, jól nézek ki. Aranyos még akkor is, ha csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, mikor szomorúan nézegetem a csíkjaimat. Nem baj, a kilók majd lemennek, a többit meg elrejtem. :-)

Helyzetjelentés

A helyzet az, hogy nincs helyzet. Mára vagyok kiírva,de Márknak nyoma sincs. De még csak arra utaló jel sincs, hogy tervezgetné már a születést. Napok óta győzködöm, hogy ugyan induljon már el. Fellépcsőztem már párszor Vanda 8. emeleti lakásába, guggolásokat csináltam, a coca-cola tonik gyártó részlege simán megélhetne belőlem, az ablakokat is lemostam, sütit sütöttem, meleg vízben áztattam magam, de ez a gyerek csak nem akar megszületni. A gyanúm az, hogy szórakozik, tudja, hogy már rettentő sokan várják, ezért fityiszt mutat a világnak és lubickol tovább. Ezt az egyetlen magyarázatot találtam ma, mikor a ctg-vel a hasamon feküdtem a kórházban. A szívverés mellett a legkivehetőbb hang a magzatvíz hullámzása, aminek egy az egyben olyan hangja van, mint mikor az ember ül a tengerparton és hallgatja a tenger partra érkezésének és visszahúzódásának jellemző, semmi mással össze nem téveszthető megnyugtató, nyarat, emlékeket idéző hangját. Így jobban belegondolva bolond lenne az a gyerek, ha önként feladná a saját kis tengerét. :-) Más oldalról nézve viszont hajthatná annyira a kíváncsiság, hogy azt mondja, egye fene, legyen mindenkinek egy jó napja, úgyis szűkös már a hely, anyámat minden nap a sírógörcs kerülgeti, hogy egyre melegebb van, én meg még fűtöm is belülről, hát megszületek... De nem. Ehelyett azt mondja, hogy na jó, nesze nektek belőlem egy kicsi: és megjelenik az oldalamon egy kis könyök, egy kis térdecske vagy egy kis lábacska. Ilyenkor mindig az Alien című film jut eszembe, pont ilyen mozzanatokkal kezdődött ott is a gond. Pár napja mondtam az apjának, hogy most már beszélgessen el a fiával, mert jó lenne, ha befejezné a kínzásomat. Erre (éljen az atyai szigor) odatette a tenyerét a hasamra, odahajolt és szinte éneklő hangon "fegyelmezett": kis makiiiii, mikor bújsz már ki??? Na mondom, köszi, látom magam előtt a jövőt. 4 év múlva ilyenkor nem egy, hanem kettő hímnemű egyed szeme tapad majd egész nap a tv-re, ketten ordítanak válogatás nélkül, hogy góóóól (mindegy ki rúgja, csak szép legyen). Én meg vihetem egyiknek a sört, másiknak a kakaót és természetesen esélyem sem lesz arra, hogy azt nézzük, amit én szeretnék. Ezt a részét nem teljesen gondoltam át, mikor kijelentettem, hogy nekem csak fiam lehet. Tegnap ezzel is próbáltam kicsalogatni Márkot: Foci vb van, ha sietsz, még pont elkaphatod a legjobb részeket, igérem, ki sem kapcsolom a tv-t. Hát, ez sem jött be. Ha valakinek van valami használható ötlete, akkor szeretettel várom. :-) Az elvetemültektő tekintsünk el, mert volt már olyan, aki azt mondta, hogy ne egyek mást egész nap, csak gyümölcsöt, ha kiéheztetem a gyereket, akkor ki akar majd jönni...nem megkínozni akarom szegényt, hanem kicsalogatni. Eddig nagyon jól bírtam, de ezek az utolsó napok már nagyon nyűgösek. Főleg az esték, mert én nem tudok aludni a melegtől, a légkondit meg nem lehet bekapcsolni, mert életem párja 30 fokban is nyakig betakarózva alszik, mert ő fázik, bepróbálkoztam ezért a ventillátorral, ami ugye csak rám nyomja a hidegnek éppen nem mondható levegőt, de a semminél több, annak viszont a hangjától nem tud aludni. Ez van felénk mostanság, írok majd egy külön bejegyzést az idei foci vb-hez fűződő tapasztalataimról, most viszont megyek és lejegelem magam, mert kibírhatatlan ez a meleg. Aki olvassa a blogomat, légyszi jókívánságok helyett szülési fájdalmakat küldjön!