Megérkezett!!

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig. Rengeteget tudnék most írni, de csak nagyvonalakban felvázolom az elmúlt hetet.
Július 9-én pénteken reggel 6 órakor lekerültem a szülészetre, ahol az én meglepetésemre is, fájásokat mutatott a CTG. Egyáltalán nem fájt, ezért még inkább sima szülést szerettem volna, de kizárt volt, addigra előkészítettek a műtétre. Szenvedtem az infúziótól és a katétertől, szomjas is voltam nagyon. 1 óra alatt lement a 4 adag infúzió, közben megérkezett az orvosom, így 8:10-kor már toltak be a műtőbe, ahol megkaptam a gerincérzéstelenítőt, miután végre előkerült az aneszteziológus. Az egész tortúrából ez fájt legkevésbé és nem is volt annyira kellemtlen, pedig ettől féltem legjobban. 5 perccel később már nem éreztem sem a lábam, sem a hasam, semmit. És akkor meghallottam: Akkor kezdhetjük!
Összeszorítottam a fogam, becsuktam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy 10 perc és itt lesz az én kicsi Márkom. Nyomást és rángatást éreztem végig, ez nem volt kellemes, főleg, hogy (ebben az esetben sajnos) vizuális tipus vagyok, így tökéletesen eltudtam képzelni, hogy mit csinálnak velem éppen. A gyanumat megerősítette a műtőlámpáról visszatükröződő kép, amit azóta is igyekszem elfelejteni, ott és akkor pedig kifejezetten rosszuléreztem magam tőle. Nem is néztem többet arra. A következő emlékem, hogy leszívják a magzatvizet és annak ellenére, hogy semmit nem éreztem, megkönnyebbült a gerincem. Azután elkezdtek nyomni a mellkasom alatt, majd meghallottam azt az édes kis nyöszörgést amit addig vártam...aztán a kis nyöszörgésből ordítás lett és a paraván fölé emelte a doki a kicsikémet, hogy egy pillanatra én is láthassam. Annyit tudtam kinyögni, hogy de hát, lila! Mi baja van?? A nővér megnyugtatott, hogy az csak a magzatmáz, elvitték letisztítani, amint végeztek vele, visszahozzák, hogy megnézhessem. Onnantól csak az ajtót bámultam és vártam... nem tudom mennyi idő telt el, nekem örökké valóságnak tűnt, mire visszahozták. Nem tudtam se megfogni, se megsimogatni, tekintve, hogy félig béna voltam, a mozgatható testrészeim (kezeim) pedig le voltak kötve. Rettentő rossz volt, de megnyugodtam, mert mondta a csecsemős, hogy kiviszi az apukájának. Gondoltam, ott jó helyen lesz. Így is volt. Ismét nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, mire kitakarítottak, meg összestoppoltak, de határozottan megkönnyebbültem, mikor az orvosok megköszönték mindenkinek a munkát és hívták a beteghordót. Visszavittek a szülőszobába néhány órás megfigyelésre. Pontosabban addig kellett ott maradnom, míg újra meg tudtam mozdítani a lábamat. Bejött anyu (ő egyébként a szülőszobában végig velem volt a műtét előtt és után is) és mondta, hogy nagyon édes a pici, 51 cm és 3600 gramm. Fellélegeztem, hogy hál' Istennek, csak nem lett 4 kg, bár azért ez sem rossz. A császáros szobában ő volt a legnagyobb baba. Anyu kiment és bejött az Imre, kezében a mi kicsikénkkel. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azt a mosolyt az arcán. Még úgy félig bénán is madarat lehetett volna fogatni velem. Nem maradtak sokáig, mert az én Drágám rosszul van a "kórházos cuccoktól", egy kis injekció láttán képes lenne elájulni. Emellett meg ugye ott van az is, hogy jobban szenvedett, attól hogy én szenvedek, mint amennyire ténylegesen szarul éreztem magam. Ezért is voltam rá nagyon büszke, hogy leküzdötte a félelmét és bejött hozzám meg az infúziómhoz. Megcsodálhattam még egyszer Márkot, most már az apja kezéből. Ezután apa elszaladt telefonálgatni, anyu pedig még visszajött a babával, de jött a csecsemős és elvitte. Egész sokáig lent volt a családdal, pedig ilyenkor egy gyors bemutatás után rögtön fel szokták vinni a gyermekágyra, de a műtétem alatt behoztak egy koraszülöttet, így a Márknak kikészített inkubátort kellett használni. Ezért maradt addig, míg vissza nem jött a csecsemős, akit az agyvérzés kerülgetett, mert azt hitte, hogy elhagyta Márk papírját (anyuék lenyúlták az inkubátorból, hogy azt is le tudják fényképezni) és rettentő hálás volt, mikor visszakapta. Szóval őt elvitték, belőlem meg kezdett kimenni a bénító hatása és remegtem mint a kocsonya. Azt hittem, hogy fázok, a szülésznő állította, hogy nem, de én nem hittem neki. Ő ezt látta rajtam és jól betakart, rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem fáztam. A szülésznőnk nagyon aranyos volt, elkérte anyutól a fényképezőt és bejött a műtőbe, az ajtó előtt csinált képet (észre is vettem a vaku villanását, először nem értettem, hogy ki a .................. fényképezgeti a szenvedésemet és miért) majd Márkom első perceit a földön is megörökítette. Utólag is köszönjük neki!!! Vanda is ott volt természetesen, ő is bejött hozzám, de nem voltam valami beszédes hangulatban. Várták kint egy páran a kicsit. Imre, anyu, Vanda, Vili, Gábor... na meg a többiek, akik ugyan nem voltak jelen, de alig várták, hogy megérkezzen a manó. 2 órát töltöttem lenn még a szülőszobán, kaptam egy fájdalomcsillapító szurit (szerencsére a bénaságom miatt még nem éreztem) mert azt mondták, hogy nagyon fog fájni. Ezt sem hittem el, mert olyan volt csak, mintha izomlázam lett volna. Természetesen ismét kiderült, hogy nem próbáltak meg átvágni... sajnos, mert ami ezután jött, az maga volt a pokol. Nem tudom milyen lehet a sima szülés, de még mindig amellett teszem le inkább a voksomat így, hogy a császárt már próbáltam.
Ennyit tudtam egyelőre legépelni gyorsan, két etetés, büfiztetés között. A kórházban töltött és az itthoni napokkal még adós vagyok, de hamarosan pótolom!