Így kell szakszerűen megszivatni saját magunkat:

A terhesség alatt nem voltak különösebb kirohanásaim semmi étellel szemben. Nem kívántam semmit úgy, hogy remegtem érte, illetve nem voltam rosszul semmitől. Egyetlen dolog van, aminek nem tudok és nem is akarok ellen állni, ez pedig a dinnye. Ezen belül is a kecskeméti piac szélén található dinnye-guru bácsitól származó a kedvencem. Hogy miért? Mert ő mindig finom, édes gyümit ad nekem, így haza érve nem kell elrebegnem hat Mi Atyánkot, hogy ne csalódjak túl nagyot, ha nem is a legjobb, de legalább ne kelljen kidobni. Mindig tudom, hogy felvágom, megcsapja az orromat a jó dinnye illat, aztán már falhatom is kiló számra. Na ezzel sikerült jól kib..sznom saját magammal egyik nap. Azt már említettem lentebb, hogy az estéim elég érdekesek mostanában, mert óránként fel kell kelnem pisilni, így nem sokat alszom. Na már most, a helyzetemen nem segített túl sokat az, hogy egyik délután szépen elfogyasztottam egy 12 kilós dinnyét... Megettem és negyed órán belül elkezdődött a szenvedésem. Nem túlzok, 5 percenként kellett rohannom a mosdóba, nem csak úgy szépen komótosan, hanem szó szerint rohantam. Azt hittem, soha nem lesz vége, eszembe is jutott Mirtill cica esete. Hadházi mesélte egy showder klubos felléppésen, hogy ez a bizonyos cica barátja családjának a szeme fénye volt, azonban szegény áldozatul esett az alkohol másnapi agyat tompító hatásának. Röviden az történt, hogy a 20 cseppes reggeli cicavitamin helyett a ló vízhajtóját csepegtette a tálkába. Ezzel együtt járt természetesen az is, hogy a cica ebből 20 csppet kapott, a lónak azonban csak 4 volt felírva... Hogy ezután mi történt? Hadházi röviden és tömören fogalmazta meg: "Mirtill cica áthugyozta magát a másvilágra." Na, azt kell mondjam, hogy tökéletesen együtt éreztem szegény macskával, hiszen én is biztos voltam abban, hogy itt a vég. Szerencsére ez az érzésem kb. másfél órával és rengeteg wc papírral később tompult, majd szépen lassan el is múlt. Persze nem volt elég ez a kis baleset ahhoz, hogy megszakítsa rajongásomat a 90% vizet tartalmazó gyümölcs iránt. Azóta is minden nap hódolok a szenvedélyemnek, de azért tanultam ám az esetből. Egy nagy dinnyét elosztok 2 napra, így megkímélem magam attól, hogy a napi ajánlott kilóméter adagomat a wc és a nappali között járjam le.
Készült néhány kép is a napokban, igaz, dinnye nincs rajtuk, de lassan én magam is arra hasonlítok, így azt hiszem ez is elég lesz. :-) Ráadásként pont Márk baba ruhácskáinak pakolászása közben lettem megörökítve, így az elkészült szobájából meg tudok mutatni néhány részletet! Imádom ezt a szobát, néha csak úgy bemegyek, leülök a szőnyegre és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz, mikor már ő is ott fekszik a kiságyában vagy játszik a macis játszószőnyegén. Várjuk ám már! :-)

Érdekes!

Találtam egy nagyon aranyos kis beszélgetést amin el is gondolkodtam. Olvassátok el, aztán leírom, hogy én min agyalok azóta is! :-)

Két kis iker magzat beszélget az anyaméhben:
-Te hiszel a születés utáni életben?

-Természetesen.A születés után valami fontosnak következnie kell. Talán itt is azért vagyunk,hogy felkészüljünk arra,ami ezután következik.

-Butaság! Semmiféle élet nincs a születés után.Egyébként is,hogy nézne az ki?

-Azt pontosan nem tudom,de biztosan több fény lesz ott, mint itt, meg nagyobb szabadság. Talán saját lábunkon fogunk járni, és saját szájunkkal fogunk enni.

-Látod micsoda ostobaság ez! Járni nem lehet! És szájjal enni-ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsínóron keresztül étkezünk. Ha ezt elvágják,mindennek vége. Az anyaméhen kívül nem lehet élni,mert a köldökzsinór már most is túlságosan rövid.

-Nem tudom,de valami biztosan lesz,csak minden másképpen,mint amihez mi itt hozzászoktunk.

-De hát onnan még nem tért vissza senki,hogy beszámolt volna.Hidd el, a születéssel egyszerűen véget ér minden! Különben is az élet nem más,mint örökös zsúfoltság és bizonytalanság a sötétben.

-Én nem tudom,hogy milyen lesz,ha megszületünk,de bizonyára megláthatjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.

-Milyen mamát? Mama nincs. A köldökzsinórból nem lehet következtetni a létére.Te hiszel a mamában? Szerinted ő hol van és milyen?

-Hát...hát mindenütt.Körölöttünk, bennünk.Neki köszönhetően élünk.Nélküle egyáltalán nem lennénk.

-Ezt én nem hiszem.Én soha semmiféle mamát nem láttam,tehát nyilvánvaló,hogy nincs.

-No,de néha,amikor csendben vagyunk, halljuk,hogy énekel, és az is érezzük,hogy simogatja körölöttünk a világot. Tudod,én tényleg hiszem,hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

:-) Ugye milyen helyes? Szóval, ami ezzel kapcsolatban beindította a fantáziámat az az, hogy eddig természetesen úgy gondoltam, hogy az én egyre nagyobb és ducibb fiacskám is alig várja már, hogy megszülessen és megkezdje a földi életét. Az meg sem fordult a fejemben, hogy szegény elképzelni sem tudja, hogy mi vár még rá, neki még nem természetes dolog az, hogy meg fog születni, nőni, járni, beszélni fog, kikerül a megszokott, békés kis világából, ahol most az okozhat neki egyedül gondot, ha korog a gyomrom és nem tud tőle aludni, vagy hogy nem tud egy kényelmeset nyújtózni mert mindig "belém ütközik". A születés utáni élet neki még ugyan olyan nyitott kérdés, mint nekünk az, hogy mi történik a halál után, vagy a kacsának, hogy van-e élet a karácsony után. Most gondoltam át ezt először és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha a születése után el tudná mesélni, hogy mit élt át bent, mire emlékszik és biztosan neki is lenne egy csomó kérdése, hogy mi történt akkor például, mikor perceken keresztül rengett körülütte minden, valami zavaró, erős hang kíséretében (félrenyeltem és a köhögőrohamtól fulldokoltam). Vagy hogy mi volt az, mikor a falon keresztül olyan jó meleget érzett, a melegség néha el is mozdult és hol kisebb hol nagyobb felületen lehetett érezni (a kis felület volt az én kezem, a nagy apáé, az elmozdulás pedig a simogatás volt) vagy az a bigyó, ami kijött a falból és hozzá ért (Vanda ujja, mikor bökdöste a hasamat, hogy mozgásra bírja Márkot)
Szóval érdekes dolog a pocaklakó szemszögéből is átgondolni a terhességet. Nagyon tudok örülni, ha felfedezem, hogy nőtt egy centit a hajam. Ő milyen boldog lehetett, mikor felfedezte, hogy nőttek kezei meg lábai. :-)

A nap tanulsága

Nem terveztem, hogy írok ma, bár lenne miről, például tegnap volt az 5 éves osztálytalálkozónk, csak képek nem készültek (többek szerencséjére szerintem) ezért úgy döntöttem, hogy keresek majd pár régi osztályképet vagy hasonlót és azokkal együtt készítek egy bejegyzés.
Na de ami miatt mégis billentyűzetet ragadtam az az, hogy megosszam veletek azt a hírt, amin hangosan felröhögtem a híradót nézve (nincs köze a politikához, bár az is képes ilyen reakciót kiváltani) ami tegyük hozzá nem annyira indokolt egy ilyen jellegű műsor figyelemmel kísérése alatt. Minden tiszteletem Várkonyi Andreáé, aki ezt a hírt rezzenéstelen arccal volt képes felolvasni:
" Kilenc német turista ragadt benn egy hat személyes fővárosi liftben. A túlsúly miatt a lift süllyedni kezdett és beszorult. A pórul jártakat a lift tetejének kivágásával, létrán sikerült kimenteni. A csapat egy tagját kórházba kellett szállítani, bár ő nem volt a liftben. Miközben várta, hogy társait kimentsék, megbotlott és elesett."
:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen esős, undorító napon pont a híradó lesz, ami jobb kedvre derít. Okos ember mások kárán tanul: Ha én ilyen helyzetbe kerülök, biztos bepaszírozom magam a hat személyes liftbe a kilenc ember mellé, nem kockáztatom meg, hogy balesetet szenvedjek a veszélyes terepen. :-D

Visszaszámlálás kezdődik!

Igen,előre szeretnék elnézést kérni, de a mindennapjaim semmi másról nem szólnak már, csak a babáról, így írni is erről fogok most a legtöbbet. Elkezdtük a 34. hetet. Akinek ez nem mond sokat, annak elárulom, hogy a terhesség teljes hossza 40 hét. Azaz valamivel kevesebb, de én nem kötözködöm az orvostudománnyal, legyen annyi. Azt hittem, hogy így a vége felé már nem fogom igazán számolgatni a heteket, de most kezdtem csak igazán. Az előző blogom utolsó bejegyzése a magas vércukrom miatti kórházba vonulásomról szólt. Arról csak annyit, hogy mikor bementem, a közérzetemmel semmi gond nem volt, estére már hőemelkedésem volt és biztos voltam benne, hogy nem fogom kibírni bent azt a 4 napot. Az se segített túl sokat a helyzetemen, hogy 2 nap alatt 16 vérvéten kellett átesnem, illetve hogy jóformán nekem kellett kommunikációs csatornát képeznem az orvosom, a cukros doki és a többi vizitbajnok között. Hihetetlenek. Az nem számít, hogy engem tűpárnának használtak, de nehogy már a másiknak legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy a cukros dokimmal kettőször találkoztam, ebből az egyik alkalom a zárójelentésem megírása volt (ekkor már nem utáltam annyira, csak figyeltem a kezét, hogy nyomja már azt a pecsétet).Az utolsó napra nem csak bennem, hanem a terhes-patológia orvosainak nagy részében összeállt a kép azzal kapcsolatban, hogy mit kellett volna csinálni amíg bent voltam. A semmin meg a szúrkáláson kívül mondjuk. Ott akkor megfogadtam, hogy én ide többet vissza nem jövök, az tuti. Majd ha már félig kilóg a gyerek, akkor beindulunk, hogy tutira azonnal a szülőszobára kerüljek, onnan pedig szerény elképzelésem szerint néhány órán belül fel a gyermekágyra. Pár órával később már sétálgatni fogok, 3 nap múlva pedig jövünk haza, Márknak meg sem fordul majd az ici-pici fejében, hogy besárguljon, nem sodorná veszélybe ilyen meggondolatlansággal a kapcsolatunkat. Aztán hazaérünk, ő eszik, alszik, aranyoskodik és minden nagyon szupi lesz. Előre szaladtam nagyon. Szóval, a cukromat azóta itthon ujjbegy szúrós géppel nézegetem,általában rendben van, de oda kell figyelnem arra, hogy mit eszem, meg leginkább mit nem. Nem is híztam azóta egy dekát sem. Sőt! 67-ről 65 kg-ra csökkent a súlyom. Viszont itt nincs ám vége a megpróbáltatásaimnak. Amint a hőmérséklet 25 fok fölé emelkedik én azonnal halálomon vagyok, vizesedem, szenvedek. Esténként nem tudok aludni, mert 4X-5X fel kell kelnem pisilni, de akkor felkel a gyerek is, bugizik egy ideig annak örömére, hogy nagyobb lett a helye, ezzel feltornázza a gyomorsavamat, mire pedig ez elmúlik, megint pisilnem kell és kezdődik minden előről. A hasam is elég nagy már ahhoz, hogy véletlenül se tudjak kényelmesen feküdni. És ha még ez is kevés lenne, a szivem is elkezdett "vicceskedni". Néha fogja magát és úgy csinál percekig, mintha lefutottam volna maratont, ki akar ugrani, alig kapok levegőt és melegem van nagyon, majd egyik dobbanásról a másikra, mintha megállna, elmúlik. Az egyik ilyen roham alkalmával 199-es pulzust mértem. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy én egy hős vagyok, hogy még élek. De nem szórakozok ezzel a hősködéssel, az orvosom rögtön elzavart kardiológushoz szív uh-ra. Nem tervezem, hogy 23 évesen infarktust kapok. Természetesen minden bajomat leírtam egy naplóba, hogy ha esetleg néhány év múlva valami miatt agymenésem lenne, megbolondulnék vagy egyéb és azt mondanám, hogy jöhet még egy gyerek, ezt visszaolvasom és tuti,hogy minden ilyen jellegű késztetésem azonnal elmúlik. Persze vannak szép pillanatok is, ez egyik ilyet meg is írtam lentebb, de mikor nekem valaki azt mondja, hogy ez a 9 hónap a legszebb az életben, vérben kezd forogni a szemem és teljes erőből tudnám az illető nyakát megcsavargatni, hogy kiszedjem belőle, hogy pontosan melyik részére is gondol. Cukor, víz, fájdalom (mindenhol), vérvételek,vizsgálatok,túlsúly cipelés, légszomj, görcsök. Ezek elviselésében segít az, hogy tudom ki vár a végén, de biztos, hogy kapásból 10 dolgot fel tudnék sorolni, amit jobban élveztem az eddigi életemben, mint a terhességet.

Közkívánatra

Az a hír járja, hogy az előző blogom sértette némelyek személyes meggyőződését azzal kapcsolatban, hogy nekem mit kéne és mit nem kéne leírnom. Ez az a része a dolognak, ami önmagában cseppet sem tudna érdekelni, azonban ihletet nyertem! Biztos vagyok benne, hogy senki figyelmét nem ragadta meg különösebben a következő fogalom: kerítésalpinista (ha csak nem vette magára, ebben az esetben viszont ajánlom szives figyelmébe a bejegyzés címét: a gödrök első számú törvénye:ha benne vagy, ne áss tovább!). Volt hozzá egy sztori is, de ezt most nem írom le újra,aki ismeri a történetet, annak ennyi is elég Mondjuk ott sem részleteztem, csak felsorolásként megemlítettem. A felháborodás okát pusztán azért nem értem, mert ha jó emlékszem, akkor nem soroltam neveket, de még csak monogrammokat sem, hiszen nem a lejáratás volt a célom. Legalábbis meg sem fordult ilyen a fejelmben. A felháborodás vagy valódi volt, amit nem értenék, vagy csak egy remek indok a kapcsolatfelvételre, amit tökéletesen értek, csak értelmét nem látom, de ebbe nem fogok belebonyolódni. A továbbiakban nem is fogok ehhez hasonló dolgokkal foglalkozni, ahogy eddig sem tettem, de ez nem azt jelenti, hogy süket vagyok vagy vak, csak akadnak sokkal fontosabb és érdekesebb dolgok is az életemben, mint másoknak elmagyarázni, hogy ahogy Éva barátnőm fogalmazott "sepregessen mindenki a saját udvarán".

:_)

Annyi mindenről szeretnék írni, de valahogy soha nem jutok el odáig, hogy leüljek a gép elé és befejezzem a bejegyzést. Tegnap viszont történt valami, amit azonnal szeretnék megosztani veletek, mert annyira megható volt és azt hiszem komoly kihatással van és lesz az életemre. Szóval, eddig erre az egész gyerek dologra úgy tekintettem, hogy jól van, hát majd megszületik és akkor biztos többet fog jelenteni, mint most, amikor már látom is, nem csak a érzem a mocorgását. A terhesség pedig pláne egy olyan dolog, amit soha nem fogok visszasírni. Igen, be kell látnom, hogy nem vagyok az az ősanya tipus, aki arra született, hogy újabbnál újabb lökettel lássa el az emberiséget. Azonban tegnap valami megváltozott. Azt tudni kell, hogy elég pocsék napom volt (szarnak is mondhatnám nyugodtan) és emiatt az életkedvem sem szárnyalt égi magaslatokban. Szegény picikém megérezhette, hogy valami nem stimmel, mert egész nap alig éreztem, pedig amúgy rettentő aktív baba, néha szinte nem is csak mocorog, hanem táncol és ugrál. :-) Tegnap pedig apró kis fészkelődéseken kívül nem nagyon adott jelet magáról. Korán le is feküdtem még tv-t nézni sem volt kedvem. Feltűnt, hogy akkor se kezdett indiántáncba és átgondoltam, hogy biztos meg van ijedve attól, hogy feszült vagyok. Elkezdtem neki magyarázni, hogy nincs semmi baj, rátettem a hasamra a kezem, mondtam neki,hogy legyen bármilyen rossz kedvem is bármi miatt, őt nagyon szeretem (ezt most először mondtam ki és tényleg úgy is gondoltam) ahogy ezt mondtam, hirtelen ütött egy nagyot a tenyerem alatt,mintha azt akarná jelezni, hogy oké, nincs gond, én is szeretlek. Hát nem vagyok az a meghatódós tipus, de most először a terhesség alatt megtörtént és könnybe lábadt a szemem. Átértékelődtek bennem a dolgok. Sok ember van az életemben, akit szeretek, akik szeretnek, de ő az első, akiért maximálisan én vagyok a felelős, akinek mindig éreznie kell majd, hogy mellette vagyok és már nem a saját kis életem lesz az elsődleges, hanem ő. Nem akarhatom, hogy az én gondjaim kihassanak rá is, emiatt pedig feszült legyen. Minden kicsinek kijár a boldog, felhőtlen gyerekkor, ami nem szólhat a felnőttek hülyeségeiről. A tegnapi eset óta még biztosabb vagyok benne, hogy mindent éreznek, még ez a picike is, akinek tulajdonképpen még el sem kezdődött az élete. Persze mondanom sem kell, hogy a "beszélgetésünk" után egész este megállás nélkül pörgött Márk baba, próbálta bepótolni az egész napos vegetálást. Most valahogy nem bántam. :-)

Nem adom fel!

Újra itt vagyok! Nem bírtam sokáig a blogmentes életet, kialakult köztem meg a kis blogom között valami féle furcsa függőség. Ő nem tud nélkülem létezni, én pedig sokszor megfeledkezve arról, hogy kitöröltem szegényt, leültem a gép elé, hogy megosszam vele a friss történéseket.
Na most... a helyzet az, hogy rendkívül jól esett, hogy a törlés után 2 napon belül többen is felhívtak, mert az hitték, hogy meghaltam, mivel eltűnt a blogom. Akkor azért kicsit elgondolkoztam. Ha nem vagyok valamelyik közösségi oldal tagja vagy esetleg nincs valami kötődésem a világhálóhoz, akkor én már nem is létezem? Nagyon úgy fest, hogy ez a helyzet. Csak sajnos sokan félre értelmezik ezeknek a funkcióját. Emiatt is döntöttem úgy, hogy bár tagja maradok az iwiwnek, eltüntetem a képeket és a lényegesebb infókat, illetve megölöm a teremtményemet (megjegyezném azért, hogy magamnak elmentettem minden bejegyzésemet:)). Első sorban magamnak kezdtem el írni és azoknak, akiket én érdeklem és az életem, nem pedig az, hogy egy-egy bejegyzésemből hogyan lehet kiragadni és átmagyarázni számomra jelentéktelennek tűnő részeket, hogy aztán megpróbáljanak belerondítani az életembe. Először felidegesített, hogy egyeseknek tényleg nincs jobb dolguk, mint a blogomtól várni a legfrissebb pletykatémát, aztán viszont átfordítottam a dolgot és rájöttem, hogy valójában inkább az lehet, hogy az én életem érdekesebb mint a sajátjuk. Csendben megjegyzem, hogy talán azért van ez így, mert nem azzal vagyok elfoglalva, hogy ki mennyit hízott, fogyott, hogyan becézi a saját párját, vár gyereket ( ez itt kicsiny városunkban rettentő nagy szenzáció, lehet önkéntes missziókat indítani az apa személyének felderítésére, az senkit nem érdekel, hogy nyílvánvaló a dolog, mert ugye sose lehet tudni...) Tanulható folyamat az, hogy hogyan kell a saját életünkkel foglalkozni első sorban. A pletykálkodás nem 100%-ig rossz dolog, mi is szoktunk, ha összeülünk a barátnőimmel meg Viktorral, csak nem mindegy, hogy szűk baráti társaságon belül minimális rosszindulattal a saját szórakoztatásunk céljából elmondjuk, hogy mit hallottunk, vagy válogatás nélkül, fűnek, fának terjesztjük a hülyeséget, mint valami szektás (állítom, ha vallást alapítanának, a reformátusok meg katolikusok elbújhatnának mögöttük).
Summa summarum (mielőtt valaki kitalálná, hogy latinul káromkodom újabban idebököm, hogy azt jelenti, mindent összevéve) arra az elhatározásra jutottam, hogy írom tovább a kis dolgaimat, mert jól esett, hogy kialakult egy kisebb "rajongó táborom", akik tényleg szerették olvasni a kis irományaimat. Nektek üzenem, hogy letisztultak a gondolataim, fontosabbak vagytok, mint a "felebarátaim", akiknek meg azt üzenem, hogy tudjátok... lehet, hogy mosolyogva visszaköszönök, de... >:-)