Érdekes!

Találtam egy nagyon aranyos kis beszélgetést amin el is gondolkodtam. Olvassátok el, aztán leírom, hogy én min agyalok azóta is! :-)

Két kis iker magzat beszélget az anyaméhben:
-Te hiszel a születés utáni életben?

-Természetesen.A születés után valami fontosnak következnie kell. Talán itt is azért vagyunk,hogy felkészüljünk arra,ami ezután következik.

-Butaság! Semmiféle élet nincs a születés után.Egyébként is,hogy nézne az ki?

-Azt pontosan nem tudom,de biztosan több fény lesz ott, mint itt, meg nagyobb szabadság. Talán saját lábunkon fogunk járni, és saját szájunkkal fogunk enni.

-Látod micsoda ostobaság ez! Járni nem lehet! És szájjal enni-ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsínóron keresztül étkezünk. Ha ezt elvágják,mindennek vége. Az anyaméhen kívül nem lehet élni,mert a köldökzsinór már most is túlságosan rövid.

-Nem tudom,de valami biztosan lesz,csak minden másképpen,mint amihez mi itt hozzászoktunk.

-De hát onnan még nem tért vissza senki,hogy beszámolt volna.Hidd el, a születéssel egyszerűen véget ér minden! Különben is az élet nem más,mint örökös zsúfoltság és bizonytalanság a sötétben.

-Én nem tudom,hogy milyen lesz,ha megszületünk,de bizonyára megláthatjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.

-Milyen mamát? Mama nincs. A köldökzsinórból nem lehet következtetni a létére.Te hiszel a mamában? Szerinted ő hol van és milyen?

-Hát...hát mindenütt.Körölöttünk, bennünk.Neki köszönhetően élünk.Nélküle egyáltalán nem lennénk.

-Ezt én nem hiszem.Én soha semmiféle mamát nem láttam,tehát nyilvánvaló,hogy nincs.

-No,de néha,amikor csendben vagyunk, halljuk,hogy énekel, és az is érezzük,hogy simogatja körölöttünk a világot. Tudod,én tényleg hiszem,hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

:-) Ugye milyen helyes? Szóval, ami ezzel kapcsolatban beindította a fantáziámat az az, hogy eddig természetesen úgy gondoltam, hogy az én egyre nagyobb és ducibb fiacskám is alig várja már, hogy megszülessen és megkezdje a földi életét. Az meg sem fordult a fejemben, hogy szegény elképzelni sem tudja, hogy mi vár még rá, neki még nem természetes dolog az, hogy meg fog születni, nőni, járni, beszélni fog, kikerül a megszokott, békés kis világából, ahol most az okozhat neki egyedül gondot, ha korog a gyomrom és nem tud tőle aludni, vagy hogy nem tud egy kényelmeset nyújtózni mert mindig "belém ütközik". A születés utáni élet neki még ugyan olyan nyitott kérdés, mint nekünk az, hogy mi történik a halál után, vagy a kacsának, hogy van-e élet a karácsony után. Most gondoltam át ezt először és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha a születése után el tudná mesélni, hogy mit élt át bent, mire emlékszik és biztosan neki is lenne egy csomó kérdése, hogy mi történt akkor például, mikor perceken keresztül rengett körülütte minden, valami zavaró, erős hang kíséretében (félrenyeltem és a köhögőrohamtól fulldokoltam). Vagy hogy mi volt az, mikor a falon keresztül olyan jó meleget érzett, a melegség néha el is mozdult és hol kisebb hol nagyobb felületen lehetett érezni (a kis felület volt az én kezem, a nagy apáé, az elmozdulás pedig a simogatás volt) vagy az a bigyó, ami kijött a falból és hozzá ért (Vanda ujja, mikor bökdöste a hasamat, hogy mozgásra bírja Márkot)
Szóval érdekes dolog a pocaklakó szemszögéből is átgondolni a terhességet. Nagyon tudok örülni, ha felfedezem, hogy nőtt egy centit a hajam. Ő milyen boldog lehetett, mikor felfedezte, hogy nőttek kezei meg lábai. :-)