Visszaszámlálás kezdődik!

Igen,előre szeretnék elnézést kérni, de a mindennapjaim semmi másról nem szólnak már, csak a babáról, így írni is erről fogok most a legtöbbet. Elkezdtük a 34. hetet. Akinek ez nem mond sokat, annak elárulom, hogy a terhesség teljes hossza 40 hét. Azaz valamivel kevesebb, de én nem kötözködöm az orvostudománnyal, legyen annyi. Azt hittem, hogy így a vége felé már nem fogom igazán számolgatni a heteket, de most kezdtem csak igazán. Az előző blogom utolsó bejegyzése a magas vércukrom miatti kórházba vonulásomról szólt. Arról csak annyit, hogy mikor bementem, a közérzetemmel semmi gond nem volt, estére már hőemelkedésem volt és biztos voltam benne, hogy nem fogom kibírni bent azt a 4 napot. Az se segített túl sokat a helyzetemen, hogy 2 nap alatt 16 vérvéten kellett átesnem, illetve hogy jóformán nekem kellett kommunikációs csatornát képeznem az orvosom, a cukros doki és a többi vizitbajnok között. Hihetetlenek. Az nem számít, hogy engem tűpárnának használtak, de nehogy már a másiknak legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy a cukros dokimmal kettőször találkoztam, ebből az egyik alkalom a zárójelentésem megírása volt (ekkor már nem utáltam annyira, csak figyeltem a kezét, hogy nyomja már azt a pecsétet).Az utolsó napra nem csak bennem, hanem a terhes-patológia orvosainak nagy részében összeállt a kép azzal kapcsolatban, hogy mit kellett volna csinálni amíg bent voltam. A semmin meg a szúrkáláson kívül mondjuk. Ott akkor megfogadtam, hogy én ide többet vissza nem jövök, az tuti. Majd ha már félig kilóg a gyerek, akkor beindulunk, hogy tutira azonnal a szülőszobára kerüljek, onnan pedig szerény elképzelésem szerint néhány órán belül fel a gyermekágyra. Pár órával később már sétálgatni fogok, 3 nap múlva pedig jövünk haza, Márknak meg sem fordul majd az ici-pici fejében, hogy besárguljon, nem sodorná veszélybe ilyen meggondolatlansággal a kapcsolatunkat. Aztán hazaérünk, ő eszik, alszik, aranyoskodik és minden nagyon szupi lesz. Előre szaladtam nagyon. Szóval, a cukromat azóta itthon ujjbegy szúrós géppel nézegetem,általában rendben van, de oda kell figyelnem arra, hogy mit eszem, meg leginkább mit nem. Nem is híztam azóta egy dekát sem. Sőt! 67-ről 65 kg-ra csökkent a súlyom. Viszont itt nincs ám vége a megpróbáltatásaimnak. Amint a hőmérséklet 25 fok fölé emelkedik én azonnal halálomon vagyok, vizesedem, szenvedek. Esténként nem tudok aludni, mert 4X-5X fel kell kelnem pisilni, de akkor felkel a gyerek is, bugizik egy ideig annak örömére, hogy nagyobb lett a helye, ezzel feltornázza a gyomorsavamat, mire pedig ez elmúlik, megint pisilnem kell és kezdődik minden előről. A hasam is elég nagy már ahhoz, hogy véletlenül se tudjak kényelmesen feküdni. És ha még ez is kevés lenne, a szivem is elkezdett "vicceskedni". Néha fogja magát és úgy csinál percekig, mintha lefutottam volna maratont, ki akar ugrani, alig kapok levegőt és melegem van nagyon, majd egyik dobbanásról a másikra, mintha megállna, elmúlik. Az egyik ilyen roham alkalmával 199-es pulzust mértem. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy én egy hős vagyok, hogy még élek. De nem szórakozok ezzel a hősködéssel, az orvosom rögtön elzavart kardiológushoz szív uh-ra. Nem tervezem, hogy 23 évesen infarktust kapok. Természetesen minden bajomat leírtam egy naplóba, hogy ha esetleg néhány év múlva valami miatt agymenésem lenne, megbolondulnék vagy egyéb és azt mondanám, hogy jöhet még egy gyerek, ezt visszaolvasom és tuti,hogy minden ilyen jellegű késztetésem azonnal elmúlik. Persze vannak szép pillanatok is, ez egyik ilyet meg is írtam lentebb, de mikor nekem valaki azt mondja, hogy ez a 9 hónap a legszebb az életben, vérben kezd forogni a szemem és teljes erőből tudnám az illető nyakát megcsavargatni, hogy kiszedjem belőle, hogy pontosan melyik részére is gondol. Cukor, víz, fájdalom (mindenhol), vérvételek,vizsgálatok,túlsúly cipelés, légszomj, görcsök. Ezek elviselésében segít az, hogy tudom ki vár a végén, de biztos, hogy kapásból 10 dolgot fel tudnék sorolni, amit jobban élveztem az eddigi életemben, mint a terhességet.