Tavasz van!

Az utóbbi években rászoktam arra, hogy a tavasz beköszöntét, valami kézzel fogható, de legalábbis szemmel látható dolog, esemény megjelenéséhez kötöm. 2 évig a kemény munkával elültetett tulipánjaim első zöldjeinek megjelenése jelezte számomra, hogy elérkezett az év legüdítőbb időszaka. Szegény kis virágaim azonban nem tudom, hogy mi oknál fogva, de egyre csúnyácskábbak, pedig nem is teszkó, gazdaságos virághagymák voltak, hanem komoly kertészeti virágcsodák. Na mindegy, a tulipánok bevégezték, idén a kerti tóban élő szörvájver halak megjelenését vártam. Igazi hősös a szememben, ugyanis a hetekig tartó fagyokban ők is befagytak, világtól, levegőtől, élelemtől elzárva. Rettegve figyeltem az enyhüléssel járó jégolvadást, hogy mikor pillantok meg valahol néhány narancs színű foltot a vízben. Semmi.... még mindig semmi és ez napokon keresztül így folytatódott, elbizonytalanodtam. Nem lebegnek, nem is úsznak, fel sem bukkannak. Hova lettek? Aztán kiokosodtam a témából, ahogy megérzik a jó időd, meglesznek. Így is lett kérem, jelentem, a kedves kis halacskáim hiánytalanul visszatértek, napok óta vidáman úszkálnak a víz tetején, ezért most már ki merem jelenteni, hogy tavasz van!!!! :-D Végre! Tudni kell egyébként, hogy a kerti tavacskánk és a benne élő kis halucik a szívemben különleges helyet foglalnak el, mert nagyon sokat küzdöttem értük. Először életem párjával, én akartam tavat, ő nem. Én akartam, hogy kiássa, ő határozottan nem. Végül csak elindultunk és beszereztünk egy műanyag tavat, amit leásott, szépen kidíszítettem, benövényesítettük, majd pár nap múlva, mikor elült itthon a "k..vahalatavad" téma, akkor haza csempésztem Arankát és Hajnalkát, az első halacskákat. Mikor az Imre felfedezte, hogy élet van a tóban, én is csodálkoztam, hogy jééé, na még ilyet. Aztán ő is megkedvelte az új lakókat tavastól, mindenestől, ám bennem hamar felmerült, hogy lehet, hogy elcsesztem. Kicsi a tó. Vártam persze pár hetet, míg előálltam a nagyobb tavat szeretnék témával és persze azt kaptam, amire számítottam. Ő nem bánja, egészen nyugodtan ássam ki magamnak (és akkor újra elkeződött) a k..vatavat. Hát jó. Motoszkált ugyan bennem a gondolat, hogy mennyivel szebb lenne itt egy nagyobb tó, de csak ritkán hozakodtam elő vele. Aztán terhes lettem. Tudtam, hogy most végre eljött az én időm. Minden nap könyörögtem egy nagyobb tóért, névnapra, szülinapra, karácsonyra, húsvétra, hanukára, én mindenre nagyobb halastavat kértem. Végül egy szép május reggel elértem a célom, elindultunk tófóliát venni, majd hazaérve természetesen azonnal neki kellett állni az ásásnak. Segítettem én lelkesen. Hordtam a sört, nem túl lelkes páromnak, hiszen 7 hónapos terhesen már többre nem nagyon voltam képes. Ja, de! Az ötletbazár kimeríthetetlen volt. Kemény nap volt, megküzdöttem a tavamért, de megérte. Este már csodálhattam az udvaron üldögélve. Aztán a hónap végén nem bírtam ki és a vásárból hazahoztam egy zacskó aranyhalat, mondván, hogy úgy szép a nagy tó, ha van benne sok halacska. Nekik már nem adtam nevet, de Arankát és Hajnalkát mindig meg tudtam különböztetni, a többieket pedig rendszeresen ellenőriztem, hogy hiánytalanul megvannak-e. Aztán egy nap feltűnt, hogy Hajnalka bizony eltűnt. Elképzelésem nem volt, hogy mi történhetett, de nem voltam boldog.... Pár nap bizonytalanság után, reggel mentem az udvarra meginni a reggeli kávémat és gyönyörködni a tavamban és akkor megláttam az aljas gyilkost. Egy nyamvadt macska. (egyébként szeretem a cicukat, de ez megölte halamat és képes volt visszajönni, hogy még többet elraboljon) Hajtóvadászatot indítottam és akkor láttam az udvarunkban aljaskodni utoljára. Hogy mi történt vele, nem tudom, lehet, hogy csak sikerült alaposan ráijeszteni. Mindegy, a lényeg, hogy örökre távozott. Tavaly beütött az újabb sorscsapás. A vásárban bandukolva nem tudtam ellenállni egy aranyos fekete és egy fehér halnak, gondoltam ilyenek még nincsenek, pont ők kellenek nekem. Vígan bemutattam őket a többieknek, volt öröm. Abban az évben egy kecskebéka is beköltözött hozzánk, de engem nem zavart, békésem megfértünk egymás mellett, csak ne jöjjön közel hozzám, mert annyira azért nem kedveltem. Halálos ellenségemmé akkor vált, mikor egy délután, míg Bubu aludt, én sétálgattam az udvaron, nézegettem a halakat és egyszer csak leírhatatlan látvány tárult elém. A nagy büdös kecskebéka pofájából kilógott a fehér színű halam farka.... Rohantam ki az Imréhez a műhelybe, hogy állatorvos, békaölő, mindenki azonnal ide, segítséééég!!! Pont voltak nála, hülyének néztek, nem hitték el, hogy a béke benyelte a nem valami kicsi halamat. Mondtam, hogy egészen nyugodtan meg lehet nézni és ha már ott vannak, a dögöt is ki lehet nyírni, mondjuk úgy SOS! Az egyik srác küzdött is vele egy ideig, miután megbizonyosodott arról, hogy igazat mondtam, a béka egy aljas köcsög. Természetesen nem egyszerű dolog elfogni egy békát egy tóban, így röpke egy óra után feladta a vadászatot. Engem azonban nem hagyott nyugodni a dolog, egész nap ott sündörögtem, hátha lecsaphatok arra a gyilkosra, de nem sikerült. Tanácstalan voltam, de nyekeregtem, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, nem fogja itt ez a dög felzabálni szegény állatkáimat. Kérdezte is az Imre, hogy most mit csináljon, merje ki a vizet a tóból??? Huhuhuuuu, felcsillant a szemem, szegény akkor már tudta, hogy jobban járt volna, ha nem szólal meg, mivel még aznap délután kisebb nyomás hatására elkezdődött a csapolás, békaűzés. Pont ott voltak páran az Imre ismerősei közül. Megfürdettem Bubut, de mondtam, hogy addig senki nem alszik, míg a béka elő nem kerül. Nem volt egyszerű, tudom, én is próbáltam kiszedni mindenféle eszközzel, még a tésztaszűrővel is, de ravasz egy jószág volt. Végül persze mi nyertünk, én pedig rettentően megnyugodtam, hogy befejeződött a gyilkolászós ámokfutás a tavamban.
Remek. Írtam, írtam és most néztem fel, hogy mi a címe a bejegyzésnek. Most már mindegy, legközelebb osztom meg azokat a képeket, amiket most akartam a tavasz kapcsán, ha már így alakult, legyen így. :-)